Vagyis három plusz egy, de szögezzük le már az elején, hogy hál’Istennek jó a vége. Azt már tudjuk, hogy ha a kutyagyereinkről van szó, akkor mind a ketten iszonyatosan paragépek vagyunk, rettenetes állapotba tudunk kerülni, szinte belebetegszünk, ha valami történik. Pedig – kopogjuk le gyorsan – azért olyan extra nagy bajok még sosem történtek. Ellenben a kis bajoknál is (bár persze relatív, hogy mi a kicsi, mi a nagy) jól le tudjuk húzni egymást – lehet, hogy egy ravatalozóban is jobb a hangulat, mint mifelénk ilyenkor.

Ezeknek a sztoriknak kevés kivételtől eltekintve mindig a Barifiú a főszereplője, és sokszor jó érzékkel a nyaralás köré időzíti a dolgot – bár ezúttal az időfaktor és a hőkupola is beleszólt némiképp. A korábbi években (ahogy erről itt írtam) az volt a menet, hogy nyaralás előtt jól kirágja a farkát, szétnyal magán valamit Hőség és/vagy allergia), aztán utazáskor is lehet tölcsérezni, stb. Ezt szerencsére megoldotta a Cytopoint, ami persze csak tüneti kezelés, lévén a viszketési ingert szünteti meg az agyban. De nem érdekel, a lényeg, hogy nincs gond. Na de akkor mi van? Nemrég a kutyafitnesz után a Remekeb centernél nekiálltunk az ultrahangos fogkefés fogkőleszedésnek (nem először amúgy), és feltűnt, hogy az egyik nagy, hátsó foga nagyon nem stimmel. Nem lehetett eldönteni, hogy egy bazi nagy fogkő mozdult meg rajta, vagy ketté van repedve/törve a foga (első felvonás). Nyugtatgattuk magunkat, hogy, á, ha el lenne törve, az fájna, jelezné, stb. Hát nem. Kértünk persze kutyafogdokihoz időpontot azonnal, de még előtte egy esti filmnézős nassolás közben úgy tátotta Barika a száját az arcomba, hogy rögtön láttam, nem fogkő az. Megerősítette ezt a dokinéni is, és hogy ki kell húzni – mondjuk ezt sejtettük. Nekem itt nem is maga a húzás a para, hanem az altatás. Azt meg ugye megelőzték vizsgálatok, mint az embernél.

Itt jött a horror második felvonása. Volt ugyanis labor, ahol megint jól el volt csúszva egy májérték. Nekem a korábbi eredményekhez képest az megnyugtató volt, hogy csak egy valami nem jó, de mondjuk az nagyon nem. Bár emlékeztem arra is, hogy anno azt mondták ezzel kapcsolatban, hogy kutyákban gyakran látni ilyen nagy eltérést, és egy értékből még nem lehet semmi se levonni. Úgyhogy ezzel igyekeztem nyugtatni magam/magunkat. Mert ugye – akár az embernél – ha rákeresel a neten, tuti ott van, hogy daganat is okozhatja. És akkor már nehéz másra gondolni. De ez még semmi volt ahhoz képest, mikor a doktornő azzal hívott, hogy beszélnünk kell Bari véréről, mert egyáltalán nem biztos, hogy meg lehet csinálni a fogműtétet, mert lehet, hogy előbb a daganatát kell kezelni. Hogy mi van? Tessék?? Mijét? Én nem tudtam, hogy daganatos a kutya... Hát, hogy ilyen magas értéket sanszos, hogy az okoz. Ne tudjátok meg. És hogy legyen hasi ultrahang. Persze, legyen. Még jó, hogy másnapra volt időpont szív UH-ra a műtét miatt, így lehetett egy füst alatt. De ne tudjátok meg azt az egy napot, szerintem én éveket öregedtem. És baromira féltem, miközben ott valahol legbelül tudtam, hogy nem lehet rákos a Bari. De azért másnap az a pár perc, amíg nézték a hasikóját, és még ne, mondtak semmit, hát, az durva volt. De hál’Isten kiderült, hogy nincs daganatra utaló jel, „csak” valami tényleg már nem a legtutibb a máján, lehet a kora miatt is (11 éves). Na, meg az se a legjobb, hogy apával mindenfélét falatozik, ezt be kellett szüntetni – azóta amúgy fogyott is. A szívcskéje is oké, az amúgy nagyon megható érzés volt, hogy én is hallhattam a szívhangját. Szóval, minden oké, mehet a fogműtét, időpont is van, éljen.

Csak éppen fölénk terült a hőkupola és a kijelölt napon tetőzött a hőség, mi pedig úgy döntöttünk, hogy 42 fokban nincs altatás, műtés, így aztán újabb két hét várakozás jött, mire tegnap végre túlestünk rajta. Na és ez volt a harmadik felvonás. Az a rettegés, ami előtte úrrá lett rajtunk, hogy mi lesz, ha nem ébred fel és társai. Még akkor is, ha a kutyusokat is már géppel, gázzal, monitorozva altatják. És az érzés, amikor ott kellett hagyni, mi majdnem bőgtünk, ő húzott vissza hozzánk, Kasika meg nem értette, hogy miért hagyjuk ott a tesóját valahol. Bár ő nagyon ügyes volt, nem pánikolt be annyira, mint én számítottam rá, csak a melegben sétát nem élvezte, de mondjuk ez érthető. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, amikor hívtak, hogy ébredezik Barika, és mehetünk. És mikor megláttuk! Még akkor is, h uszkárképűre lett nyírva, és vizes volt a kis feje, és olyan ázott ürge kinézete volt. Tök jól viselte az altatást-ébredést, itthon már teljesen éber, pörgős volt, röhtön lopott papucsot, rohangált ki, ugatott, kaját követelt. Mondjuk mikor végre kaphatott, nem volt olyan lelkes tőle. Késő este viszont kérte, és itt jött a horror ráadása: Miután jóízűen evett, jól elkezdett vérezni a szája. Állítólag kevés vér normális, na, de mi a kevés?! Szerencsére aztán elállt, és nem kezdte újra, csak én láttam a lelki szemeimmel, hogy reggelre majd egy vértócsában fog feküdni. De nyugi, nem így lett. A horrort viszont folytatja azzal, hogy nem hajlandó a kedvenc májasával sem bevenni a gyógyszert, úgy kell a szájába nyomni. Szóval teljesen még nem dőlhetünk hátra – az utolsó képek viszont egy kis ma délelőtt jól megérdemelt relax során készültek (na meg, hogy lássátok, én sem csak 100%-ban egészséges, fitt kajákat eszem :) ).