Avagy mi az a hashtag staycation, és mégis mi benne a jó. Jó egyáltalán? És miért választják ezt az emberek utazás helyett? Jó, ezt nem tudom, és nyilván millió oka lehet, csak azt tudom, és arról fogok mesélni, nekünk miért jó, és miért alakult az idei nyár (részben) így.

Azt hiszem, ez a trend, vagy nevezzük akárminek is, nem vagy nem feltétlenül arról szól, hogy valakinek nincs pénze elutazni nyaralni. Bár sajnos nyilván rengeteg ilyen eset, ember, család van, sőt nem tartom kizárt, hogy ez a többség (csak ugye a social mediában nem azt látjuk, hogy ki hogy NEM utazik). Bár elképzelhető az is – és milyen szerencsés verzió! – hogy valaki fejben úgy át tudja alakítani a gondolkodását (átkeretezi a történetet, csak hogy ...

Vagyis három plusz egy, de szögezzük le már az elején, hogy hál’Istennek jó a vége. Azt már tudjuk, hogy ha a kutyagyereinkről van szó, akkor mind a ketten iszonyatosan paragépek vagyunk, rettenetes állapotba tudunk kerülni, szinte belebetegszünk, ha valami történik. Pedig – kopogjuk le gyorsan – azért olyan extra nagy bajok még sosem történtek. Ellenben a kis bajoknál is (bár persze relatív, hogy mi a kicsi, mi a nagy) jól le tudjuk húzni egymást – lehet, hogy egy ravatalozóban is jobb a hangulat, mint mifelénk ilyenkor.

Ezeknek a sztoriknak kevés kivételtől eltekintve mindig a Barifiú a főszereplője, és sokszor jó érzékkel a nyaralás köré időzíti a dolgot – bár ezúttal az időfaktor és a hőkupola is beleszólt némiképp. ...

Ismerős, ugye? Hogy mennyire várjuk például a nyarat, aztán hogy tudunk kínlódni a hőségtől. Írtam már itt olyanokról, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége, a természetnek pedig a maga körforgása, e logika mentén most azt is mondhatnánk, jó, hát nyár van, meleg van, most akkor mi van, ilyenkor ez a normális. De biztos, hogy ez még normális?

A magam részéről mindig is, vagy legalábbis pár évtizedig nyárpártinak tartottam magam, nyáron is születtem, imádtam a meleget, folyton kint voltam és társai. Az elmúlt pár évben azonban valami megváltozott. Vajon én vagy a klíma? Jó, nyilván mind a kettő, de azt hiszem, ezt nem lehet egy legyintéssel elintézni, hogy ja, hát, öregszem, nem bírom már úgy (elvégre nem az alkoholról ...

„Csak Gombrowicz akarok lenni, semmi egyéb” – írta Naplójában a világhírű lengyel emigráns író, Witold Gombrowicz. Nem, ez nem egy irodalmi poszt lesz (bár nem tudom, ez jó vagy rossz hír :), a Naplókról amúgy itt olvashattok bővebben). A fenti idézet az elmúlt hetekben jutott eszembe, amikor egy konfliktus végén zsigerből az tört ki belőlem, hogy tulajdonképpen engem nem érdekel, hogy az adott kapcsolat szempontjából milyen hatása lesz annak, hogy kimondtam, amit gondolok, úgy, ahogy gondolom, mert engem már csak az érdekel, hogy kimondhassam a dolgokat, nem pedig a mindenáron megfelelés, vagy a mindenki szeressen hajt, én már csak én akarok lenni. Bár azért ez lehet, hogy nem „csak”.

Az idáig vezető út pedig nem volt se rövid, ...

Bécsben például simán. Merthogy ahogy véget ért a szorgalmi időszak (nem, ez nem azt jelenti, hogy egy egyetemi oktatónak ilyenkor 3-4 hónap nyári szünet jön, nyugi), már pattantam is a jó kis RegioJetre, és irány a császárváros! Ami szerencsére van elég nagy és ezerarcú ahhoz, hogy minden alkalommal egy másik részét, profilját fedezhessem fel.

Ez alkalommal két, egymástól meglehetősen különböző úticélom volt a városon belül (jó, meg harmadiknak nyilván a Mariahilfer Strasse üzletei és a szokásos vegán shopping). A Donauinselen kezdtem a turnét, ami lényegében egy mesterséges sziget a Duna és a város kellős közepén, mindenhol írják, hogy ide járnak a bécsiek rekreálódni. Mivel hétköznap délelőtt volt és viharos szél, ...

Már a cím is – szándékosan – tartalmaz két olyan kifejezést, amelyeket egyébként utálok, és kerülök is. Mert mi az, vagy ki az, hogy értelmiségi? Akinek diplomája van? Ami önmagában még nem jelent semmit? (Főleg, mióta, boldog-boldogtalan tanulhat a felsőoktatásban, én ezt ugye testközelből látom). És mi az a magas irodalom? Ki dönti el, hogy mi az? Azt sem tudjuk, mi alapján határozzuk meg, mégis minden szerző arra a polcra akar kerülni. Legalábbis itthon. Máshol nem látom, hogy ciki lenne mondjuk krimi- vagy lektűrírónak lenni, netán megélni az irodalomból.

Több oka is van, amiért néhány éve elkezdtem teljesítménytúrákra járni. A legbanálisabb, hogy itt a falu is szervez ilyet, és ha már helyben van, hát miért ne. Aztán ott van az, hogy szeretek kirándulni, de istentelenül rosszul tájékozódom, a térképolvasás meg egyenesen mission impossible a számomra. Nem utolsósorban pedig rettentő teljesítményorientált vagyok, emiatt is adja magát a műfaj.

Ha már a műfajnál tartunk - bár nagyon komoly kutatásokat nem végeztem a témában – ebben a formában, amiről itt szó lesz, eléggé magyar sajátosságnak tűnik a teljesítménytúrázás. Erre úgy jöttem amúgy rá, hogy kerestem a kifejezés angol megfelelőjét, ami lényegében nincs, merthogy a sokszor látott performance hike azért lássuk ...

a tavaszi szünetben három napon át. Nagyon ránk fért már egy kis utazás, éppen számolgattuk, hogy utoljára szeptember elején volt, hogy több napra elmentünk, akkor a tengerhez. Most is volt tanakodás, hogy mi legyen, aztán szóba került Pécs, amit én nagyon szeretek, vannak is arra rokonok, barátok, plusz olvastam egy nagyon pozitív útikritikát Eszékről, ami onnan nincs messze, és ami kíváncsivá tett. Na de erről majd később.

Merthogy ugye a szokásos kutyás szálláskereséssel kezdődött a dolog. Alapvetően Pécs lett volna a cél, de hamar szembesültem azzal, hogy oké-oké, vannak kutyabarát szállások, de szinte mindegyik valami társasházi lakás, ami nekünk nem ideális. Szálltunk már meg ilyenben, ha nem volt más, de azért lássuk ...

Ebgyerekeink már több mint két éve a jóanyjuk nyomdakaiba léptek, és  (többé-kevésbé) rendszeresen és nagy lelkesedéssel tornáznak. Sőt mi több roppant tehetségesek is benne! Nem csak az elfogultság mondatja ezt velem, az itt következő felvételek is ezt bizonyítják :)

Tudjátok, erről már írtam, Kasmírunknak születésileg görbe az egyik mellső lábikója (a könyök ízületével van valami), emiatt ferdén tartotta a lábfejét, és nem is terhelte rendesen azt a lábát. Túlterhelte viszont a másikat, ami gyakori sántikáláshoz vezetett - meg ahhoz, hogy mi lassan bedilizzünk az aggodalomtól, hogy mi van már megint a kutyával. Így kezdődött meg a fizioterápia és kutyatorna Marcsival, a kutya tanítónéninkkel, aki a Remekeb ...

Lehet, hogy kicsit erős, netán provokatív ez a felütés, de az a trend, amelyre itt reagálni fogok is elég durva. Legalábbis szerintem. És mintha lassan behálózná az egész életünket, bekúszna mindenhova, és kicsúszna a kezünkből az irányítás. Biztos mindenki észrevette már, hogy a csapból is az folyik, hogy, ha ezt eszed/azt elhagyod/ezt a csodagyakorlatot végzed/azt a csodaszert szeded, akkor majd varázsütésre vékony leszel. Ha egyszer, mondjuk csak kíváncsiságból, hogy mi ez a baromság, vagy véletlenül rákattintasz egy ilyenre, nincs megállás, folyamatosan ezt tolják a képedbe a közösségi média algoritmusai. 

Én is így jártam, nem győzöm irtani az ilyen tartalmat, és „mondani neki”, hogy ez olyan cucc, ami engem nem ...