Önkéntesség, önkénteskedés – ha ezeket a szavakat halljuk könnyen társíthatjuk őket valamiféle lemondással, önfeláldozással, és máris nem is érzünk valami sok kedvet az ilyesmihez. De ez koránt sincs feltétlenül így! Nekem sosem volt eltervezett célom, tervem, hogy én majd akkor önkéteskedem, és ezzel milyen jót teszek majd a világnak, vagy legalábbis egy szervezetnek vagy pár embernek, én meg majd milyen klassznak fogok közben tűnni, hogy a szabad időmben ilyesmivel foglalkozom. (Igazából mióta csinálom, sem tudok mit kezdeni azzal, hogy sokak szemében ez valami nagy dolog, nekem annyira természetes, és nem áldozok be érte semmit, sőt.)

Aztán meghallottam, hogy nem messze tőlünk, Bicskén, alakult egy hely, a Kutyaovi Állatvédő Egyesület (amely, mivel ovi, eredetileg kölyökkutyiknak akart segíteni, és belőlük is van a legtöbb, de persze szép számmal vannak felnőttek is), és karácsonyi kutyabulit szerveznek. Annyira megtetszett a kutyakarácsony ötlete, hogy el is határoztam, elmegyek. Gondoltam, nem nagyon lesz ott senki a bicskei dűlőkben, főleg, hogy éppen leesett egy nagyobb adag hó, nem kell sietni, simán tudok majd parkolni, stb. Hát jó nagyot tévedtem. Rengetegen voltunk, parkolni alig tudtam, beragadtam a hóba, ki kellett tolni az autót, de minden pillanata megérte! Ez 2018-ban volt.  Ezután már lestem az alkalmakat, hogy mikor lehet menni sétáltatni, mikor van nyílt nap, vagy valami rendezvény. És ott is voltam mindegyiken, sétálásban pedig hosszú időre, egészen a gazdisodásáig társam lett Maszat, egy vizsla-kopó keverék. Úgyhogy gyorsan belejöttem a kutyával brutál tempóban rohanásba is, mert Maszatunk nem hagyott más választást.

Végül már magam sem tudom hogyan és mikor alakult át a helyzet, és váltam rendszeres sétáltatóvá, de ez egy újabb olyan pontja az életemnek, ami a lehető legjobb, hogy így alakult. Évek óta heti egy vagy néhány alkalommal, ahogy az idő kijön, biztosan megyek a Kutyaoviba, és nagyokat sétálunk, futunk, játszunk a védencekkel, akik a finom falatokat sem vetik meg. Itt jön a képbe az, hogy az önkéntesség egyáltalán nem jelent lemondást, hiszen például egy-egy ilyen reggel vagy délelőtt a kutyusokkal teljesen fel tudja tölteni az embert, „ki tudja mosni az agyát”. Szóval pont fordítva, én ezt néha már-már öncélúnak érzem, miközben persze tudom, hogy jót teszek a kutyákkal is.

Ahhoz azonban, hogy minden így klappoljon, és kutyának is, embernek is klassz legyen az élmény, arra is szükség van, hogy a Kutyaovi az legyen, ami és olyan legyen, amilyen. Szándékosan nem használtam eddig a menhely kifejezést (és ezután sem fogom), mert ez a hely úgy menhely, hogy nem menhely, mindenben elletntmond annak, ami a menhely szó hallatán eszünkbe juthat. Ez egy hatalmas, színes, kényelmes bútorokkal és óriási kennelekkel teli csodahely, ahol tényleg jól élhetnek a kutyusok, amíg családra nem találnak. Ahhoz, hogy ez egy ilyen hely lehessen, nyilvánvalóan szükség van egy olyan fantasztikus emberre, mint amilyen Amanda, a Kutyaovi megálmodója, megalkotója, szíve-lelke, igazgatója, óvónénije. Akinek tényleg a kutyák és az ő jóllétük, boldogságuk az első, addig is, amíg még kutyaovisok, és az örökbefogadásuk után is. A flott működés egyik alapja a kommunikáció. Sokszor szembesülök azzal, hogy vannak, akik negatív kommunikációval, a szomorúság, a rossz sors hangsúlyozásával igyekeznek gazdásítani a mentvényeiket, illetve támogatókat találni. És ez a magyar állatvédelem helyzetét és az állami (nem) támogatását elnézve teljességgel érthető is. A Kutyaoviban viszont azt látom, és láthatja bárki, aki megnézi a Facebook vagy Insta oldalát, hogy Amanda minden nehézség ellenére (mert van ám itt is bőven!) nagyom pozitívan, színesen kommunikál, érdemes ide kattintanotok és belenézni, ha még nem tettétek. Meg vagyok győződve, hogy ez a fajta hozzáállás az alapja annak, hogy a Kutyaovi körül óriási támogató közösség (sőt, KÖZÖSSÉG) alakult ki.

Másik kényes kérdés és örök vita tárgya az örökbefogadás. Mint tudjátok, mi is innen fogadtuk örökbe Kasmírt, és számomra óriási erővel bír már maga az örökbe fogadás kifejezés is, hiszen benne van, hogy ÖRÖKRE szól, ami ugye emberi léptékkel elég nehezem értelmezhető idő. Nálunk óriási várakozás és rengeteg aggdadalom is megelőzte a második kutyagyerek érkezését. Vajon jó lesz-e nálunk neki? (Jó, ez azért műbalhé volt, mert annál nehezen lenne jobb élete kutyának, mint amilyen nálunk van.) Jó lesz-e Barinak, hogy testvért kap? Kijön-e egymással a két kutya? Mi lesz, ha nem, és le kell róla mondanunk? (Ebbe soha nem is mertem komolyan belegondolni.) Alkalmasak vagyunk-e a kétkutyásságra? Tudom-e majd őket egyformán szeretni? És így tovább. Emlékszem, én még sírtam is, annyira nem voltam biztos magamban, hogy ezzel most jót teszek-e Barinak, hogy viseli majd, hogy osztoznia kell a figyelmen és mindenen? Nálunk ritka szerencsésen alakult minden, és a két szőrös gyerek az első pillanattól imádja egymást, de ez egyáltalán nem törvényszerű, és négyünk között is egy egészen különleges szimbiózis alakult ki. Mondjuk Kasi eleinte felnézett Barira nagyon, akinek ez nyilván legyezgette gigantikus egóját, biztos ez is segített, de azóta ez kiegyenlítődött.

Mindezzel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy egyáltalán nem könnyű és egyszerű, viszont komoly és felelősségteljes kérdés egy kutya örökbefogadása. Én kábé úgy készültem rá, mint a gyermekvállalásra – bár egyrészt nincs gyerekem, úgyhogy csak sejtem, hogy így készül az ember, másrészt azt se zárjuk ki, hogy túlzásba estem. Sokan problémáznak azon is, hogy miért kell bemutatkozó levelet írni, miért válogat egy állatotthon a gazdijelöltek közül (már amelyik kicsit is ad magára), miért nem lehet a kutyát csak a kertben tartani és társai, régen is úgy volt, stb.  A rövid válasz az, hogy azért, mert ez a 21. század, és „régen is jó volt az úgy” semmire nem érvényes válasz, mivel egy civilizáció története valamiféle fejlődéstörténet kellene, hogy legyen. A hosszú pedig, hogy mindenekelőtt egy kutya (és bármilyen állat) is érző, értő lény, aki nem arra teremtetett, hogy ki legyen vágva a kertbe, aztán jó’ van az úgy. Illetve egy szervezet rengeteg munkát, energiát, időt és még annál is több pénzt rak abba, hogy ezek az állatok testileg-lelkileg egészséges legyenek (én sokszor csak ámulok, hogy milyen roncsokból lesz szépséges kutya), a Kutyaoviban arra is, hogy szociálizálják/juk őket, megnézzük, hogy kompatibilisek-e más kutyával, cicával, nyúllal, bármivel (ez a rész behelyettesíthető), gyerekkel, hogy megtanuljanak pórázon sétálni (mert ez nem alap ám, ahogy a szobatisztaság sem az!).

Ennek fényében én legalábbis úgy gondolom, hogy minden joga megvan az adott szervezetnek/egyesületnek, hogy kiválassza a legmegfelelőbbnek tartott jelöltet. (És bizony sokszor így is kiderül, hogy nem sikerült.) Itt a kutyaovis, sétáltatós, nyílt napos, progarmozós történeteimet szeretném megosztani veletek, persze jóóóóóó sok cuki képpel, és titokban azt is remélem, hogy ezzel egy kicsit talán hozzá is tudom segíteni ezeket a csodálatos bundás babákat, hogy szerető családjuk legyen.