Valószínűleg mindenkinek feltűnt már, aki felmegy a netre, nézi a közösségi médiát, vagy csak jár-kel a város óriásplakátjai közt, netán tévét néz, hogy tényleg már a csapból is az folyik, milyen diétát kövess, milyen edzést végezz, hogy vékony legyél (itt is látható néhány random összefotózott poszt, reklám). Mintha újabban a tízmillió táplálkozási szakértő és fitneszedző országában élnénk. És hát nagyon könnyen berántja ez az egész az embert, így jártam ezzel én is, pedig szerintem, ha kicsit is belegondolunk nagyon-nagyon sok sebből vérzik a történet. Nem beszélve róla, hogy mennyi az ellentétes infó és a manipulált fotó. Mint ez itt rólam, mint látható, elég hozzá egy szűk, magas derekú nadrág és egy megfelelő szög a kamerával.

FIGYELEM!! Itt most aztán végképp fokozottan igaz az, amit már sokszor leírtam, hogy ez csak egy személyes vélemény, saját történet, senkit nem arra akarok ösztönözni, hogy bármit is úgy csináljon, ahogy én. Illetve, bárki, bármi, személy, oldal, könyv, podcast, videó, akire/amire hivatkozom szintén csak a személyes történetem részei, senkivel nincs semmilyen együttműködésem, és semmi nem reklám.

A kezdet

Szóval, mint mondtam, engem is rendesen beszippantott ez a dolog, főleg, hogy régen tényleg! voltak komoly gondjaim a súlyommal, kinézetemmel, hogy ezt számszerűsítsük, olyan 90 kg jártam (tudom, ez magában nem jelent semmit, de most amit láttok, az 55-56-57 kg összehasonlításképpen, vagy nézzük onnan, hogy 44-46-os ruhát hordtam). Sajnos nem találtam az illusztráláshoz meg régi fotókat, lehet, hogy nem is véletlen. És hát fejben még most is gyakran ott járok, és sokáig teljesen rá voltam cuppanva, hogy nekem márpedig vékonyabbnak kell lennem. Na de mármost miért is kéne? Az mit is fog megváltoztatni? És ki is mondta, hogy a vékony, lapos, sovány egyenlő a széppel? Persze, a világ, a filmek, a reklámok, a Hollywood, na de kik ezek? Persze nem könnyű eljutni odáig, hogy az ember ezeket meglássa. Lássuk, nekem hogy sikerült kikeveredni ebből a negatív spirálból. Röviden: Nehezen :) Illetve, először is, hogy keveredtem bele annál is jobban, ahogy alapból benne voltam :) Úgy, hogy megláttam magamról egy fotót, amelyről teljesen egyértelmű volt, hogy ez meg a másik irányba tolódott el, és nem a valóságot mutatja, hülye szögből lett kattintva és hülyén is tartom magam, előnytelen a ruhám, stb. Ez itt is látható, a két kép pár nap különbséggel készült, és nyilván nem a fogyás, hanem a beállítás okozza a különbséget.

De nekem ez elég volt ahhoz, hogy kiboruljak, és mindenáron vékonyabbnak akarjak látszódni – ami egyébként, mint mondtam, nem egyenlő azzal, hogy egészségesebb vagy szebb vagy, vagy bármi. Plusz a folytonos hasonlítgatás, amit szerintem nagyon nehéz elkerülni, én is csináltam (na jó, néha még csinálom is), de aztán egyszer csak rájöttem, hogy állj, nem az van, hogy én vagyok túl széles, hanem akikhez hasonlítom magam, azok túlzottan soványak. Úgyhogy visszatérve, gondoltam, ezen az alakon sürgősen változtatni kell, pedig nem sokkal előtte még teljesen normális alkatúnak láttam magam. Letöltöttem egy „jó kis” kalória és makrotápanyag meg minden számolgató appot, beállítottam a célomat (az volt „a nagy álom”, hogy hatvan kiló alá menjek, aminek amúgy alig voltam fölötte, de erről majd később). Egy ilyennel, meg a rengeteg, mindenhonnan ömlő „tanáccsal” aztán jól be lehet csavarodni egy idő után. Merthogy az egy dolog, hogy mond valamit az app, de jön közben az, hogy edd tonnaszámra a fehérjét, és jaj, csak szénhidrátot ne, ugyanaz abban a kombóban, hogy csak zsírt ne, legrosszabb verzióban, hogy egyiket se. Számolgattam én is becsülettel, toltam a fehérjét ezerrel (port is, szeleteket is), leálltam a zsírokkal, de annyira, hogy még magvakat sem ettem nagyon, ha sok volt a szénhidrát, akkor meg furdalt a lelkiismeret. Mindezt ugye úgy, hogy alsó hangon napi egy-másfél órát mozgok. Egy ilyen üzemmód borzasztó megterhelő mentálisan, már csak az a része is, hogy mindent beírj az appba. Aztán nézed, hogy mivel hol tartasz, és akkor, főleg, ha úgy csinálod, mint én, hogy előre is beírod, mi a terv, szépen még visszább veszel belőle, hogy kijöjjenek a számok. Nem is gondolná az ember, milyen lelki-szellemi teher, amikor rád szól egy hülye app, hogy valamit túlléptél. Meg ezek, bármennyire is megadod az összes paramétered, azért valamennyire általánosítanak is, más jön ki, ha egy kicsit bonyolultabb módszerrel, de pontosabban kiszámolod a szükségleteid, például itt, de nyilván tűpontos meghatározás nincs, minden nap is más! Szóval, ha lényegesen kevesebbet eszel, akkor nyilván fogyni fogsz, így történt velem is, meg három-négy-öt hétig lehet így számolgatva élni, de valójában hosszú távon nem, meg ki akar így élni?! De attól, hogy erre rájöttem mondjuk, még nem történt rögtön változás. Sőt, abban sem, hogy mekkorának látom magam. Ja, és meglett bőven a 60 kg alatti álomsúly, de elmaradt az eufória – ez azért vacak érzés. Na de nézzük, hogy akkor mi hozott változást.

A gamechangerek

Mindenekelőtt ráébredtem, hogy nem akarok én így élni, hogy minden túl van kontrollálva, tulajdonképpen ezért nem veszek okosórát sem, mert nem tartom jó iránynak, hogy az ember a saját belső órája, iránytűje, érzete helyett ilyesmikkel szabályozza magát. Egyáltalán, nagyon eltávolodtunk a természettől, aminek pedig mi is a részei vagyunk (lennénk), de ez egy másik téma. Önmagában ez persze nem elég, hogy az ember eldönti, ezt így nem akarom, attól még nem fog semmi változni. Mindeközben azt tapasztaltam, hogy egyre nagyobbak az egyébként 36-38, s-m méretű ruháim, kevesebbet mutat a mérleg, de én a tükörben ezt nem látom. Ez azért elég ijesztő, mert hát simán tekinthető valamiféle testképzavarnak, és ha jobban belegondolunk, igazából nincs megállás, mert akkor most lefogytam ennyire, de akkor ez sem elég, hanem annyira kell, és hol a vége?! Nekem valahogy azt hiszem szerencsém is volt, és jókor jött szembe egy csomó hasznos dolog (vagy a különböző appok, a google, a közösségi média már a gondolataimat is tudják, mert hogy pl. hangosan én sosem beszéltem ezekről a dolgokról).

Így találkoztam elsőként az Instagramon Pölös Zsófi pilates és reformer oktató egy reelsével, aki arról beszélt, hogy ki mondta, hogy csak a lapos has szép? És akkor rájöttem, hogy tényleg, ki találta ezt ki? Nekem amúgy is mindig a hasam volt a legnagyobb bajom, nyilván azért, mert valaha tényleg nagy volt, terhesnek néztek folyton, stb., na, de azért a mostani állapot reálisan nézve inkább valami agybaj. Innentől én is tudatosan kiraktam, ki mertem rakni olyan felvételéleket, ahol látszik, hogy nem tök lapos, és hát a többségnek, főleg nőknek (genetikai okokból) nem az, a full kockás, „befelé álló” verzió meg a legtöbbeknél csak már túl alacsony testzsír százalékkal érhető el. Ezzel egyidőben valahol megláttam egy Intuitív Étkezés című könyv reklámját, na erre le is csaptam, és gyorsan ki is derült, hogy sokak számára ez kábé a biblia – nem is csoda. Két amerikai táplálkozás szakértő, Evelyn Tribole és Elyse Resch írta, nem is annyira mai az eredeti megjelenés, csak felteszem Európa ezen részére nem egyből jutott el.

Itt tanultam meg olyan fogalmakat, mint a diétakultúra, a súlystigma vagy az ételrendőrség, és a legfontosabb, hogy az intuitív nem egyenlő az impulzívval. Magyarul ez nem azt jelent, hogy ja, hát akkor eszem gyorsan öt tábla csokit tejszínhabbal, mert azt kívánom. Ja, meg, hogy ez az egész lényegében sokszor sokkal inkább pszichológia. Elkezdtem aztán kutatni, hogy itthon ki képviseli hitelesen ezt az irányvonalat. Ilyenkor biztos mindig bekapcsol a kutató énem is, de az is benne van, hogy tényleg már lassan lehet bárki étkezési tanácsadó, vagy tudomisénmi egy pár órás „képzéssel” is, szóval nekem nagyon fontos, hogy milyen képzettség áll az illető mögött. Rátaláltam végül Bodon Judit dietetikusra, akivel érdekes beszélgetéseket hallgattam, interjúkat olvastam, és az Instagramján is nagyon tetszenek a rövidebb-hosszabb útravalói. Ha már insta, én szeretem még ott ebből a szempontból a Tökéletlen Étkezés oldalát, posztjait. Illetve az egyik legnagyobb és leghasznosabb felfedezésem a témában Szabó Adrienn klinikai dietetikus, akinek a nevével talán úgy találkoztam először, hogy a Lidl-nek is dietetikai szakértője – és beszél pl. arról, hogy a kenyér nem ellenség :) Rengeteg szuper és informatív podcastet hallgattam vele, talán ez a telexes a legkimerítőbb, ezt nagyon ajánlom, bármennyire hosszú is. Nekem ez tényleg egy hatalmas gamechanger volt, amikor valaki olyantól, aki egy valódi, egyetemet végzett, klinikán, betegekkel dolgozó dietetikus elmondja, hogy egy egészséges embernek lényegében semmilyen ételtől nem kell tartania, legalábbis nekem ez volt a fő üzenet. És a változatosság, amiről szintén megnyugtató, hogy nem egy napba bezsúfolva kell mindent. Vagy hogy tök jól lehet és elégséges a fehérjét hüvelyesekből, egyéb növényi cuccokból, stb. bevinni, én kb.itt pattantam le arról, hogy mindenbe lapátoljam a proteinport, és nem is érzek különbséget, hiányt. (Meg ha mondjuk természetes dolgokat akarok enni, akkor ezek nem pont azok, lássuk be.) Nem beszélve arról, milyen gyönyörű könyvet írt Magyar Superfood címmel – erről majd a következő bekezdésben. Ami még lényeges, hogy a fent említett podcastben elhangzik, mekkora különbség van dietetikus és táplálkozási tanácsadó között – az előbbi évekig jár egyetemre, utóbbi akár egy hétvégi kurzussal is lehet valaki. Szerintem ez nagyon nem mindegy, nekem ez fontos iránytű lett, hogy kinek mit higgyek el. És itt meg kell követnem a dietetikus szakmát: Ugyanis arról is itt volt szó, hogy nekik nem feladatuk, hogy pontos étrendeket adjanak, leírják, hogy mit egyél. Mi meg egy-két éve a férjem okán jártunk egy dietetikusnál, és én pont azt kifogásoltam utána, hogy miért nem mondta meg a tutit, meg miért mondta, miután elmondtuk, hogyan eszünk, hogy az jó, és nehogy számoljam a makrókat. Hát, most már értem, és gyanús is, ha valaki nagyon konkretizál, tilt. Aztán, hogy mi hatott még rám? Szintén instán egy No food rules néven futó kanadai nő a vicces, de fontos videóival, ahol a saját két énjét játssza el. Ennél komolyabban, és pofánverősen pedig az, amikor olvastam arról, hogy bizony van olyan, hogy atipusos anorexia, amikor nem csontsovány az illető, de az megvan, egyre lejjebb és lejjebb akar fogyni, semmi nem elég (miközben nem kövér). Ja, és én az ortorexiáról, vagyis arról, hogy az is étkezési zavar, ha valaki már betegesen nézi, hogy minden egészséges legyen is mostanában hallottam először– ez is elgondolkodtató.

Könyvek, amelyek bejöttek, és a mellényúlások

Az első ugyebár a már emlegetett Intuitív Étkezés, amely nagyon alaposan bemutatja ezt az egész rendszert, amelynek tíz alappillére van. Ezeket én most nem fogom egyesével kifejteni, erről is bőven találni rövidebb összefoglalókat találni, illetve az ezzel foglalkozó dietetikusok, étkezési tanácsadók is kifejtik nagyon sok podcastben, videóban, cikkben. Inkább nézzük, hogy engem személy szerint mi fogott meg a legjobban, vagy miben voltam leginkább érintett. Először is, hogy mit is jelent a diétakultúra, vagyis, hogy ez mennyire tág fogalom, és mennyi minden beletartozik. Például az akkor éppen általam is kedvelt makroszámlálás, ami lényegében a kalóriaszámlálás modern verziója a szerzők szerint – van benne igazság. Vagy, hogy bizonyos szerveinknek (például az agynak – nem elhanyagolható) a szénhidrát szolgál üzemanyagként, amitől én is rettegtem, hát azóta nem teszem. (És még jobban rosszul vagyok az olyan bejegyzésektől, reklámoktól, amik azt hirdetik, hogy testtömeg kilogrammonként 1 azaz egy grammot fogyassz – igen, ha meg akarsz halni pl.) De talán a leglényegesebb, hogy megértettem, mit jelent visszatérni a testünkhöz, a jelzéseihez, ha úgy tetszik, a természethez. Merthogy az itt egy nagyon fontos elem, hogy figyeld, mikor laksz jól, mennyire vagy tele, nem eszed-e túl magad, stb. Ehhez, ahogy írják, azt kell tudatosítani, hogy az adott étel lényegében bármikor elérhető lesz, nem bűn, ha megeszed, és ne azt csináld, hogy na, ma még befalom, aztán holnaptól diétázom. Nekem a péksütemények a nagy kedvenceim, amikről szintén illik azt gondolni, hogy rossz, bűnös, hízlaló étel, de egy: ilyen nincs, kettő: ha az ember figyeli a jelzéseket, akkor – saját tapasztalat – van, hogy simán elég egyszerre egy harmad kakaós csiga. (Három: Nem önmagában reggelire, hanem ha úgy, akkor joghurttal, gyümölccsel, stb. vagy desziként.) Ehhez kapcsolódik, amit az én tapasztalatom is igazolt, hogy nagyon vágysz valamire, de nem, nem, nem eszem meg, mert hízlal stb., aztán egyszer „megengeded” magadnak, és rájössz, hogy nem is olyan jó. Nekem ilyen volt a starbucksos fahéjas csiga, tudjátok, amin még cukormáz is van :) A könyvben egyébként az is szuper, hogy annyiban igazodik a magyar helyzethez, hogy a végén van egy lista a hivatalos intuitív étkezési tanácsadó végzettséggel rendelkező hazai szakemberekről és az államilag finanszírozott evészavar ellátó intézményekről. Ez fontos.

Azt hiszem, ezután az elméleti könyv után abszolút kedvencem lett a Magyar Superfood, erre már ránézni, kinyitni is jó, olyan gyönyörűen elkészített könyv (bölcsész vagyok, ugye :)). Szuper benne, hogy a szerző, aki klinikai dietetikus, összegyűjti, hogy mikor itt van ez a divatos kifejezés, a superfood, ami általában valami egzotikus cuccot jelent, mennyi minden megterem itthon is, ami ennek tekinthető. Nekem a felépítés is nagyon tetszik, hogy egy rövid, de közérthető elméleti bevezető után sorra kerülnek különböző élelmiszercsoportok, mint a gyökérzöldségek, hüvelyesek, gabonák, stb., az ezekről szóló tudnivalók, a szupererejük, és csodálatos receptek belőlük. Ja, és hogy mi mikor szezonális, melyik hónapra javasolt a recept. Nekem ez annyira tetszik, hogy legszívesebben állandóan csak főzöcskéznék-sütögetnék belőle :) És hát igen van a receptekben, liszt, sőt cukor is, pedig egy dietetikus írta! Illetve a végén egy térkép, hogy melyik magyar superfood hol, mikor terem, és egy roppant hasznos táblázat, hogy milyen itthon termő dologgal helyettesíthetők a távoli csodaszerek, mint a quinoa vagy a chiamag. Aztán tök jó még a Főzelékes Feri, aki megmutatja, hogy a főzeléknek is ezer arca van, plusz én szeretem a Lidl szakácskönyveket is (tudjátok, amit karácsonykor pontokért lehet kapni), szerintem, mert valahogy maga a műfaj már önmagában segít a slow life-slow food megteremtésében.

Volt viszont nyilván pár mellényúlásom is, vagyis olyan könyvek, amik nekem voltak az igaziak, de biztos van, akinek segítenek. Ilyen pl. A gyulladáscsökkentő étrend és életmód, ezt anno akkor vettem meg, amikor refluxos tüneteim lettek. Az elméleti része igazából jó is, az nekem is segített sok minden megértésében, például, hogy nem feltétlenül a sok sav okozza a refluxot, és a savkötők vagy a savtermelést gátló cuccok nem oldják meg. Én is ilyet kaptam, és itt rájöttem, hogy nem vagyok én hülye, hogy úgy éreztem a gyógyszertől, mintha leállna valami az emésztésemben. (Nekem amúgy a vegánság szüntette meg a refluxot, és simán eszem tonnaszám a paradicsomot vagy a csípőset azóta is.) Viszont a benne található receptek szerintem a legtöbb esetben túl bonyolultak, túl húsosak és költségesek is, de hát ízlések és pofonok, én nem tudtam használni, és ez teszi ki a nagyobb részt a könyvben. Elég hasonló a helyzet a Bélbarát étrend kezdőknek című opusszal, ami az előzővel ellentétben nem is magyar, hanem amerikai szerzemény. És hát rájuk is van szabva alapanyagban, stílusban, mindenben. Itt is van egy rövid és hasznos elméleti bevezető, de nekem túl szájbarágós, és nem bírom azt se, ahol leírnak egy heti szigorú étrendet, hozzá bevásárlólistát (sokszor a tengerentúlon kapható márkákkal). Plusz oldalakon keresztül taglalja a fogyasztható, néha fogyasztandó, kerülendő, tilos, stb. dolgokat – szerintem ez a megszorító, nem a vegánság, és kétlem, hogy lehet általánosítani. De azért egy-két jó receptet találtam benne, na, de ezért kár volt megvenni :) Ami a legjobban zavar az talán az, hogy nagyon marketingfogásnak tartom ahogy az egész tálalva, megírva, kivitelezve van. És hát ugyanez a bajom a manapság roppant népszerű Glükózforradalommal és a szerzőjével is. Itt is az van, hogy amit kb. húsz oldalban össze lehetne foglalni, azt egy egész könyvre húzták, ráadásul igen rossz minőségű ábrákkal. Plusz a Glucose Goddess név is megér egy misét, akár magára találta ki a szerző, akár egy marketinges ötlete volt. Nem akarom én kétségbe vonni a módszert, főleg, hogy sok helyen olvasni arról, hogy lehet a vércukorszintet szabályozni, szintben tartani azzal, ha bizonyos sorrendben eszel dolgokat, stb. De ugyanakkor szerintem nem életszerű, és főleg nem oké lényegében ex catedra kijelentések formájában kommunikálva, hogy edd először a zöldséget, aztán a húst és a végén a köretet. Vagy azt sem látom magam előtt, ahogy az ember, ha enne egy édességet, előtte gyorsan megiszik egy kis almaecetet (semmi bajom amúgy az almaecettel, én is fogyasztom reggelente, sőt egy kolléganőm készíti). De mondom, sokan esküsznek rá, és valószínűleg engem is inkább a tálalás, a stílus zavar, ez túlzott „megmondás”.

 A mozgásról röviden

Sok szó esett már itt arról, hogy nem voltam ám én sem mindig sportos, sőt én voltam a „kövér lány, aki tök béna tesiből”. Ezt most nem is akarom újra ragozni, inkább jöjjenek az új felfedezések. Azt is hagyjuk most, hogy az edzőtermek aerobic órák mennyire a fitneszipar és a diétakultúra színterei, támogatói, ahol a legtöbben tapasztalatom szerint azt méregetik, hogy mennyire vékony/kövér a másik és milyen edzőcucca. Jó, persze, én is úgy vagyok vele, hogy bármikor jöhet egy szép új szett :) Na, de ugye azt is sokat halljuk, hogy a kardiótól fogysz, van sok zsírégető torna, menjél futni és társai. Nyilván sok kalóriát éget a futás, az ugrálás az úgynevezett zsírégető step és egyebek, de én is nemrég szembesültem azzal, mennyi más szempont van. Nekem azért még mindig a hasam a legnagyobb mániám, csináltam is derekasan a sok hasizom tornát, ugrabugrát, egyebet. Meg hogy a konyhában dől el a lapos has, stb., hát ezzel is vitatkoznék néha, még ha részben igaznak is tartom. Aztán egyre többet találkoztam a szétnyílt hasizom fogalmával, de sokáig csak legyintettem, hogy á, ez csak azoknak a gondja, akik szültek. Elsősorban tényleg akkor jellemző, de valahogy egyre gyanúsabbá vált a helyzet(em), és ahogy vizsgálgattam magam a javasolt módszerekkel, bizony megéreztem, hogy erről (is) van szó. És tényleg, ahogy csináltam sok-sok ilyen tornát, ami ezt célozza meg, azt kezdtem észrevenni, hogy bizony kisebb és feszesebb lett a hasam – ergó nem mindegy, mit csinál az ember, mert sok feladat még árthat is, ha túl nagy nyomást/megerőltetést helyez a hasra, vagy ha nem jól lélegzel, de erről is kismillió dolgot lehet találni. Meg a séta, az nagyon jó. Mondjuk ehhez meg meg kell szerintem tanulni a helyes tartást is, hogy ne legyen derékfájás, de ez már más kérdés. És a sport persze addiktív, ami egyszerre jó is és rossz is nyilván, plusz azt is át kell keretezni sokszor, hogy ne valamit ledolgozz, vagy büntetés legyen (ahogy az evés se jutalom szerintem).

Összességében nem volt ez egy egyszerű út, és valószínűleg még vége sincs, de nemrégiben meglepve tapasztaltam, hogy az étteremben, ahol a thai tészta (ami az eredetileg vele járó csirke nélkül elég bébiadag volt) után kértem még egy palancsitát, és egyáltalán nem paráztam rá, hogy na majd akkor ettől kövér leszek. Sőt, mióta nem számolok, „csak” a testem jelzéseire hallgatok, még tovább alakult a helyzet :) A tükörben meg már a legtöbbször egy egészséges, vékony negyvenes nőt látok, akinek, igen, soha nem lesz full lapos hasa, fiús alkata. És akkor mi van?