Na jó, tudománynak nevezni talán túlzás, de semmiképp sem tekinthető magától értetődőnek, olyasminek, amit minden két- és négylábú magától, alapból tud. A saját kutyagyerekeimmel is megvan e téren a tapasztalatom, és nehogy bárki azt higgye, ők tökéletesen, gyönyörűen, mindig láb mellett mennek, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Valójában azonban egy nemrég, a Kutyaovi Állatvédő Egyesületnél (tudjátok, ez az állatotthon, ahova rendszeresen járok, és ahonnan Kasi is érkezett) való sétán merengtem el ezen, amikor úgy adódott, hogy csupa „kezdő” kutyussal mentem ki.

Viszont azt is látom, hogy sokan úgy gondolják, ez valami alap, amivel minden kutya együtt születik – és nem voltam ezzel én sem másképpen, amikor Barikánk majd’ tíz évvel ezelőtt megérkezett hozzánk. Gondoltam, miután megvolt már minden oltása, hogy jól pórázra csapom, aztán már róhatjuk is a kilométereket. Egyáltalán nem számoltam azzal, ami történt, nevezetesen, hogy ahogy rácsatoltam a pórázt, a kutya rettegve bevonult egy sarokba, és meg nem mozdult. A következő alkalmakkor meg aztán kergethettem, hogy egyáltalán rá tudjam tenni, és persze nem jutottunk ki sehova. Aztán egyszer, mikor erőszakkal felszerszámoztam, végre hajlandó volt kijönni rángatás nélkül (rángatni, húzni amúgy sem akartuk), és akkor ott az utcán megtört a jég, és lelkesen elindult, szimatolt, sőt nemsokára már szaladt is. De ez az ő története, és hát minden kutyi más.

Nyilván az sem mindegy, milyen az előélete, félt-e valaha, élt-e utcán, mennyire szeparál, stb. A kutyaovisok közt is van, akit kiviszünk, és szinte rögtön szépen elindul, de alapvetően ez a ritkább, hiszen nem értik, hogy mi a fenét is akarunk, és hogy ez jó lesz. Legutóbb, mikor kezdő kutyusokat vittem, az egyikük például hozzá volt szokva ahhoz, hogy bent mindent az anyukájával csinál, együtt jönnek-mennek, nyilván már ez is sokkoló volt, hogy külön. Ilyenkor lehet abban reménykedni, hogy a finom falatok kellő motivációt jelentenek, de ez se mindig jön be, hiszen lehet akkora a lefagyás, a stressz, hogy nem kéri. De maradjunk az optimista verziónál, hogy bejön a juti, amiből egyébként jóóóóó sok kell, hogy az embernél legyen. Ezesetben működhet (vagy nekem szokott), hogy először dobálom a kutya előtt, és érte szalad, aztán szerencsés esetben már a kezem után jön. De azt azért lássuk, hogy így nem kilométereket teszünk meg, sőt sokszor százmétereket sem, és időigényes buli ez ám. Visszafelé valahogy viszont mindenki simán szokott menni :) Ja, és persze türelem is kell hozzá, nagy adagban, na, ez bevallom, nekem sem a legnagyobb erényem, de valahogy csak megerőlteti magát az ember. Nem mindig könnyű persze, ha nem olyan napunk van, vagy mittudomén, vagy ha én sétálnák egy tempósat, de nem megy, hát, akkor sokszor nehéz fejben-lélekben eljutni odaáig, hogy az ember ne a saját, hanem a kutya érdekét nézze.

Aztán ott van maga ez a szó ebben a műveltető formában (bocs, még mindig bölcsész vagyok :) ), hogy „sétáltatás”, vagy az viccesnek szánt, egyébként agyrém mondás, hogy „ki sétáltat kit”. Megint az emberi felsőbbrendűség ugye, én jobban szeretem a kutyával sétálás kifejezést. Megvannak ennek elvileg a maga szabályai, tudom-tudom (ki találta amúgy ki ezeket?), láb mellett, bal oldalt, az ember adja meg a tempót, stb. És vannak is helyzetek, nagy forgalomban például, amikor ez fontos, de én alapvetően inkább nézem, hogy a kutyának mi a jó, andalogni akar, szaladni, szimatolni, stb. De tény, hogy ezt inkább természeti vagy forgalomtól elzárt területen lehet megtenni – amúgy az ilyen helyek kellemesebbek ám a kutyáknak is. A sajátjainkon is mindig megállapítom, hogy mennyivel jobban élveznek egy erdei vagy tóparti sétát (amúgy én is). Szóval én a Kutyaoviban is gyakorta inkább alkalmazkodom a kutya tempójához, kedvéhez, és például nem nagyon szeretek futni, a kutyák kedvéért simán megteszem, vagy hiába szeretnék egy jó nagy és tempós túrát tenni, ha a kutty szimatolna-andalogna, nincs mit tenni. Vagyis én nem akarom ráerőszakolni. Ez persze totál szubjektív, nem mondom, hogy így kell, de én így csinálom.

És hát, nos a mieinkkel is eléggé, hogy úgy mondjam, liberális módon sétálunk, és iskola, képzés, ide vagy oda, bizony összevissza tekerednek, és így mi is, csodálom, hogy nagyobb esések nem lettek még ebből :) A forgalmas út az egyetlen kivétel, ahol nem mehetnek, ahogy akarnak, kell is olyankor vesződni velük. Ráadásul Bari azt szereti, ha övé az egész placc, mindenhol az út közepén menne, és a járdát is általában szűkösnek találja, meg nehogy már megmondják neki (egy ekkora egónak), hogy hol menjen :) Kasival meg néha igencsak nehéz a haladás, mert ha valamit finomat kiszagol (értsd: elég gyakran sz@r), akkor bizony képes húsz centinként nekiállni hemperegni :)

A posztban látható képek abszolút vegyesek (tudom, videóval lehetne jól illusztrálni, és tényleg készül már a Youtube csatorna is, hogy ez működhessen is), van köztük kicsi és nagy kutyaovis, olyan is, aki még várja az igazit, és olyan is, aki már gazdis lett azóta, és persze a saját gyerekeink se maradhatnak ki. :)