Sok mindenért persze, de én most itt arra szeretnék fókuszálni, hogy a hétköznap életben mit profitálunk ebből. Merthogy nagyon sokat, erre én is csak az utóbbi időben kezdtem rájönni, és azóta tudatosan figyelem, hogy melyik feladatnak mi lesz a hozadéka – a mókán és az együtt töltött időn kívül.

Ahogy kutyások lettünk, nekünk egyébként rögtön egyértelmű volt, hogy fogunk kutyasulizni, bár ezt soha nem azzal a célzattal tettük, hogy a kutyusok ilyen-olyan szintű tanfolyamokat végezzenek, vagy mindenféle bizonyítványuk legyen. Szerintem – ha az ember nem akarja valamire konkrétan kiképezni a kutyáját – az ilyen típusú iskola lényegében csak fölösleges stresszforrás mindenkinek, meg milyen már hogy mondjuk megbukik a kutya?! Persze egyáltalán nem úgy kezdődött ez az iskola ügylet, ahogy elképzeltük. Mert hogy mi azt képzeltük, hogy majd odamegyünk, és Barikánk (mert ugye akkor még csak ő volt) majd hú de fog ennek örülni, játszik szépen a többi kutyussal, stb. Volt egy is kis kutyasuli (inkább ovi) a közeli Zsámbékon, és le is beszéltük, hogy mehetünk.

Igen ám, csak hogy a mi Barink ekkor már fél éves volt, és maximum séta közben látott más kutyákat, nem volt semmilyen szociális tapasztalata. Úgyhogy rögtön jól meg is ijedt szegény, és lényegében csak a lábunkon ült. Aztán ez persze oldódott, jól elvolt pár alkalom után már a többiekkel, de akkor kiderült, hogy ebben a helyzetben is borzasztó, önfejű, makacs, igazi puli, sőt több (ő nem kutya, nem puli, ő a Bari :) ). Ez abban nyilvánult meg, hogy csak azt csinálta meg, amihez kedve volt (olyan dolgokból is, amiket otthon simán tudott), a kaját kiköpdöste, csak akkor jött vissza hívásra, ha kedve volt, stb. Na már most egy „rendes” iskolában ebből lett volna baj, jöttek volna nagy okossságok (valójában orbitális ökörségek), hogy a kutyának vezér kell, meg kell tanulnia, ki a főnök, be kell törni, stb. Mi viszont „csak” azt akarjuk, hogy a kutyáink boldogok legyenek. Aztán ez a suli sajnos valahogy be is fuccsolt, és lett egy kis szünet a gyerek iskoláztatásában – aki viszont gyönyörűen szocializálódott.

Mígnem egyszer itt a faluban sétálva összetalálkoztunk Bettivel és Jedi nevű leonbergi kutyusával, aki, mint kiderült, Bicskére járt suliba, így mi is elnéztünk oda, aztán már hetedik éve ott vagyunk, sőt öt éve már két kutyával. Sok mindenért szeretjük ezt a helyet, ez amúgy az Eszes Ebek Bicskei Kutyasuli. Először is azért, mert nem vizsgával végződő, mindenféle szintű kurzusokra járunk, hanem jó hangulatú foglalkozásokra, ahol sok-sok különféle feladat van. De talán még ennél is fontosabb az, hogy Marcsi, az oktatónk a kedvességet, a szép szót, a jutalmazást tartja az oktatás legfontosabb eszközeinek. Írt is a kutyák tanulásáróé-tanításáról itt ls itt. Barink persze itt is hozta-hozza a formáját, gyakran sztrájkol, de azért a kezdeti időkhöz képest sokkal jobb :) Hívásra például szinte azonnal jön, helyben maradásban nagyon jó, és simán lehet póráz nélkül, nem kódorog sehova, nem (vagy csak időnként :) ) zavarja a többieket. És kiderült például, hogy a különféle akadálypályák és az agility az ő asztala.

Kasmírunk azonnal jött velünk a suliba, hogy örökbe fogadtuk, lassan öt évvel ezelőtt. Ő valahol pont az ellentéte Barinak, mindent megcsinál, minden feladatot elvégez, és azonnal. Valami irtózatos nagy megfelelni akarás van benne, ami lehet, hogy a múltjából következik, és az is látszik rajta, mennyire boldog attól, hogy mi örülünk, amikor ügyesen megcsinált valamit. Persze azért most már néha ő is belép a sztrájkbizottságba, de én őszintén szólva ennek örülök, hogy nem akar már annyira megfelelni, és bizony neki is megvan a maga akarata, egyénisége. Kasinak például kezdetben gondot okoztak az ugrások (miközben itthon mondjuk az ágy vagy a kanapé magasabb, mint ott egy akadály, és előbbivel sosem volt gond :) ), de sok türelemmel (és sok jutival szépen belejött). Arról nem is beszélve, hogy két pasi, Pumpui és Maszat is igyekszik bevágódni a mi lányunknál. Na de miért is jó mindez? Azon túl, hogy a kutyusok tök jól érzik magukat, bandáznak, játszanak, és a feladatokat is élvezik, van, hogy a városban van a foglalkozás, nem a futiban, sőt időnként kirándulni is megy a csapat, de a Mikulás házát is látogattuk már meg együtt :).

Én magam is csak akkor lettem figyelmes bizonyos dolgokra, mikor elkezdtük mindenhova magunkkal vinni a gyerekeket. És kiderült, hogy például egyáltalán nem izgatja őket a többi kutya, akikkel összetalálkozunk, a maximum egy kis baráti szimat, de a lényeg, hogy egyáltalán nem reaktívak a kutyáink. És ez úgy gondolom, hogy bizony az iskolában zajló sok közömbösítős feladat eredménye. Ennek az a lényege, hogy a kutyáinknak ülni kell, vagy állni, mindegy vagy, feküdni, a lényeg, hogy egyhelyben maradni, gazdira figyelni (juti!), és közben egy-két zavaró kutya járkál körbe-körbe. Ez elsőre értelmetlen feladatnak tűnhet, de a kirándulásaink alkalmával – és sajnos más kutyák viselkedését látva – rá kellett jönnöm, hogy mennyire fontosak ezek a gyakorlatok. Ugyanez elmondható a helyben maradós gyakorlatokról, amikor a kutya szintén ül/fekszik és a gazdi mászkál körülütte meg eltávolodik tőle. Ennek köszönhetően, ha bárhol leülünk, nem izgatja őket, hogy mászkálás van, múltkor például simán átlépkedtek fölöttük a pincérek, ők meg sem moccantak. Ez a helyzet a kutya kikötésével is, ugyanis ezt is gyakoroljuk a suliban – és így a mi gyerekeink szépen elvannak az asztallábhoz kikötve, amikor beülünk valahova, nincs semmi hiszti. Az meg már csak az extra része a dolognak, hogy a sok mászókás, ugrálós, agilitys feladtanak köszönhetően mindenre nagyon kíváncsiak a kutyusaink, bárhova megyünk mindenre nagy örömmel másznak fel vagy be, ugranak át vagy fel, mindenen keresztülmennek, ami kicsit is pallónak tűnik, és így tovább. Az meg már csak a hab a tortán, hogy milyen a gazdikból is milyen klassz ki közösség kovácsolódott.

A fotók természetesen a kutyusok gazdijainak engedélyével kerültek bele a cikkbe :)

Még több hasznos info, amelyeket jó szívvel és tapasztalatból ajánlok: https://remekeb.hu/