Nem nagyon szeretem ezt „a fáradt kutya a jó kutya” mondást, mert hát minden kutya jó kutya gyárilag, de azért néha (újabban) nagyon is érteni vélem, mi rejlik mögötte. Nálunk elég eltérő személyiség a két kutyagyerek, Kasi szuperül le tudja foglalni magát egy plüssel/sípolóval/kertben bámészkodással (na jó, néha macskakergetéssel :)), elég neki, hogy tudja, itthon vagyunk, együtt a család. Barink ezzel szemben nem tudja értelmezni azt az itthonlét dolgot, mármint hogy, ha nem vele foglalkozunk, nem őt szórakoztatjuk (esetleg etetjük) non-stop, akkor mégis minek vagyunk itthon. És hát hogy képzeljük, hogy esetleg itt dolgozunk, olvasunk, tornázunk, filmet nézünk, stb.?

Ennek szó szerint hangot is ad, de tudjátok, azon a jó magas, visítós, pulifejhangon, és ezt lényegében bármennyi ideig képes (lenne) csinálni – én néha tényleg attól félek, hogy egyszer megpukkad. Vagyis amíg valaki meg nem unja, és fel nem vonul a szórakoztatására, vakargatására. Vagy amíg Kasinak elege nem lesz, és rá nem röfög (bár ez is csak egy ideig működött, most már ilyenkor sztereóban megy a visítva ugatás és a hörögve röfögés). Vagy van az a verzió, amikor, ha nincs program, hosszú órákat alszik, hogy aztán kipihenten vágjon neki az estének.

És mit tesz ilyenkor egy valamirevaló kutyaszülő? Hát persze, hogy igyekszik minél több és ingergazdagabb programot kitalálni. Bizony, néha csak azért megyünk el ide-oda, passzírozzuk be a napba ezeket a kis kiruccanásokat, hogy a gyerekeknek legyen program. Ez persze nem panaszkodás, mert hát ez is nyilván része a kutyás életnek, és a mieink szerencsére tényleg imádnak autózni, utazni, kirándulni, sétálni, már attól tök boldogok, ha a szomszédos bajnai kastély kertjébe átmegyünk császkálni, és lehet szimatolni. Vagy tök jó, amikor éppen olyan nap van, amikor van kutyafitnesz vagy kutyasuli. 

Na de két sarkalatos pontja van a napnak általában: koraeste, amikor én tornázom, és az esti tévézés, ez utóbbi csúcspont :) Ahogy előkerül a jógaszőnyeg, Barikánk indul be a hálószobába, ahol Kasmír éppen a vacsi utáni sziesztát tölti, leül mellé, és vad elszántsággal ugatja a fejét. Ilyenkor jön az előbb vázolt forgatókönyv: Vagy valaki odamegy, szerencsés esetben el tudja hívni, vagy Kasi üvölti le a fejét, aztán megy minden tovább. Kis szünet után pedig jön a „várva várt” tévézés. Bari ezt valahogy végképp nem bírja elviselni, hogy ennyire látványosan nem vele foglalkozunk (egy időben amúgy azt sem bírta, ha telefonálunk :) ), és hát tesz is róla, hogy ne így legyen. Szerintem, szerintünk képes lenne egy egész filmet végigugatni. De hogy ezt ne tegye, rászokott a tévé előtti nassolásra, mi meg arra, hogy kizárólag sorozatokat nézzünk, ami nem hosszabb 40-50 percnél. Mert ezt a műsort azért egy nagyjátékfilm erejéig nem lehet csinálni.

Szóval, egy kis tálban jön velünk az ágyba egy adag száraztáp (ennyivel kevesebbet kapnak vacsorakor), tetején pár szem nasival. A két kutya leül kétoldalt az ágyon, mert nyilván Kasi sem fog egy ilyen mókából kimaradni, film elindít, ők először benyomják a nasit, aztán mikor látják, hogy nincs más, a tápot is. Kézből, szemenként. Vagy dobálva, mert vadászni érdekes. Amíg meg nem unják. Ilyenkor Kasi simán lefekszik, Bari újra rázendít. És akkor jön az a rész, hogy vakargassuk, de nem jön ám oda, hanem mi csavarjuk magunkat mindenféle pózba, hogy elérjük. Mindez megspékelve egy-két kirohanással a kertbe – boldog nyári idők, mikor nyitva lehet az ajtó! Próbáltuk ám egyebekkel is lekötni, mint a snacklabda, ami ugye elég kézenfekvő lenne, de attól meg fél. Vagy csináltunk WC-papír gurigából játékot, hogy abból egye ki a jutikat – megette gurigástól. Na de ettől (is) szép a kutyás élet, és hát ő Bari (meg a Kasi), ez pedig a mi kis rituálénkká lett – bár kétségtelen időnként elég idegtépő :)