Kutyáéról (cicáéról, nyúléról, malacéról...) úgy értem. Merthogy ma van pontosan hat éve, hogy Kasmírunkat hivatalosan is örökbe fogadtuk. Hivatalosan, mert az aláírás előtt volt egy rövid próbaidőszak, na nem mi akartuk kipróbálni, hogy vajon elég jó kutya-e ez a lány, hanem, hogy ő kipróbálhassa, mi elég jók vagyunk-e, és Barival kijönnek-e egymással. És örökbe. Leírom még egyszer: ÖRÖKBE. ÖRÖKRE. Vagy legalábbis arra a röpke 15-20 évre, ami ezeknek a kutya típusú csodalényeknek megadatik.

Sokat látjuk az örökbefogadás örökre szól hashtaget, de vajon ezt mindenki érti is? Mit is jelent az hogy örök? „Olyan, aminek időben nincs kezdete és vége”, „Megszakítás nélkül, folytonosan tartó, állandó”, „olyan, ami a jelenségek változásától független”, „egy életre szóló, valakinek az élete végéig tartó; sírig tartó”. Ezeket nem fejből írtam ide, hanem az Arcanum oldalán olvastam. Szóval nem addig tart, amíg meg nem unjuk, probléma adódik vele, elválunk, gyerekünk születik, stb.

Nem légből kapott ezzel ide hozakodnom, hiszen bárhol rengeteg ilyen esetet látni, és a Kutyaovinál önkénteskedve sajnos személyesen is tapasztalom ezt. Jajj, nem tud viselkedni ez a kutya (gyereked tud?), nem sétál rendesen (megtanítottad?), mindent tönkretesz (foglalkozol vele?), elköltözünk, nem jöhet (gyereked mehet?), válunk, most nem tudunk vele mit csinálni, már nem kell (komoly??) és társai. És akkor jönnek vissza a tök jó, szuper, extracuki, gigaokos kutyák, akik bazira nem értik, mit keresnek már megint az állatotthonban. Egyébként szerencsére hamar akklimatizálódnak, és jé, ha foglalkozik velük az ember, bármit megtanulnak, szépen sétálnak és társai. Hál’Isten általában új, immár jó család is kerül nekik. De akkor is. Lehet itt jönni azzal, hogy jajj, hát még mindig jobb, mintha kidobná, vagy bántaná, és tény persze, ezerszer, milliószor jobb, de hol a felelősség, amit vállaltál egy élő, értő, érző lényért?!

A mi személyes történetünk sem mentes ilyesmitől, merthogy Kasikánkat is vitték vissza, mielőtt hozzánk került, merthogy túl ragaszkodó, mindig az ember sarkában van, vagy tudom is én, milyen „óriási gondok” voltak vele pontosan. Mondjuk szerintem sem mi, sem ő nem járhattunk volna jobban, mint hogy egymásra találunk. De azt is tegyük hozzá, hogy szerencsétlen gyerek hónapokig rettegett és elbújt, ha valaki jött, gondolom, bekapcsolt nála, hogy nehogy megint elvigyék. Vagy például azóta sem igazán tudom elvinni kutyaovis bulikra, bepánikol, ahogy odaérünk. Pedig mondom, hat éve él velünk, hat éve lett a kislányunk, Barikánk kishúga. Mi, vagy főleg én, elképesztő erősen éltük át az örökbefogadás felelősségét, én mindig úgy képzelem, hogy kb. ilyen lehet, amikor valaki gyereket vállalni készül. Ki legyen Bari tesója? Lány legyen vagy fiú? Kicsi vagy nagy? Pörgős vagy nyugis? Mit fog szólni Bari? Hogy fogja megélni a hatalmas egójával, hogy már nem egyke? Mi lesz, ha annyira nem jön ki a két kutya, hogy azért kell visszaadni a próbaidőszakban? Számomra ez a totális személyes kudarcot, alkalmatlanságot jelentette volna, plusz azt, hogy jól kibasztam valakivel, becsaptam valakit azzal, hogy hazahoztam, aztán visszaviszem. Na, de ilyen nem lett.

Végül az eldőlt, hogy lány legyen, ne teljesen apró, pár hónapos kölyök, kb. Bariméret, és olyan korú, akivel már tud mit kezdeni. Kasi, de erről már írtam, egyszer a kezem közé került (szó szerint, őt kaptam ölbe egy fotóhoz) egy kitelepülésen, de akkor még bőszen mondogattuk, hogy á, nem ő lesz az, hiszen, mi majd csak három hónap múlva tudunk családot bővíteni. Merthogy az is a terv része volt, hogy a nyári szünetben jöjjön az új gyerek, hogy folyamatosan velük lehessünk. Aztán jött a nyár, Kaskas maradt az oviban, a leendő apja meg meglátott róla egy fürcsizős képsorozatot, és beleszeretett. Ja, én meg egyszer sétáltattam, és utána Bari olyan vadul szaglászta a pólómat, mint még soha senki másnál. Úgyhogy ez eldőlt, Kasi jött, látott és győzött, sőt győztünk!

A két kutty valami csodával határos módon az első perctől abszolút tesóként viselkedett, megszerették egymást, mondjuk ebben biztos az is segített, hogy Kasi kezdetben nagyon felnézett Barira. Emlékszem, a kutyasuliban volt is röhögés, hogy Bari gigaegójának már csak ez kell. Arra is emlékszem, hogy a Kutyaoviban Amanda mondta, hogy azt azért ne várjam, hogy majd összebújva alszanak – hát konkrétan sokszor ezt csinálják. Mindenben segítik, támogatják egymást, gödörásástól kezdve szarevésen át az egyedül itthon levésig. És Barinak is tök jó lehet, hogy nem kell már ilyenkor egyedül lennie, minket meg furdalhat a lelkiismeret, hogy négy évet úgy élt le, egyedül volt itt órákig (nálunk amúgy svéd modell van, bár nem ismertük korábban, de hat óránál többet nem hagyjuk őket egyedül), vagy egyedül panziózott. Szóval megfogtuk az isten lábát ezzel a csodakutyalánnyal – és csak remélni tudjuk, hogy egy kicsit ő is velünk.