jártunk nemrég, ha már idén jó hosszú volt a tavaszi szünet, nem csak egy-egy nap húsvét előtt és után. Ti tudjátok melyik várost takarja e hívogató elnevezés? Én csak akkor találkoztam a meghatározással (marketingfogással?), amikor már tudtuk, hogy Graz lesz az úticél, és kezdtem utánajárni a látnivalóknak, programnak. Minket elsőre az lepett meg, hogy mennyire közel van, tőlünk mindössze 325 km, az útvonaltervező szerint három és fél óra, és még a mi tempónkban, két kutyával, megállókkal sem volt sokkal több négynél.

Ausztria esetében az már kevésbé meglepő, hogy mennyire könnyű olyan szállást találni, ahova simán mehetünk a két ebgyerekkel. Nem is teketóriáztunk sokat, tulajdonképpen az első opció lett a nyerő, amit feldobott az Airbnb (mióta kutyástul utazunk nekem ez a legmegbízhatóbb, mert tud arra szűrni, hogy két közepes kutyával keresünk helyet): egy kis studióapartman egy totál zöldövezetben, csendben, terasszal, kerttel. Jó, mondjuk nem körbekerítettel, de a lényeg, hogy nem kell kilométerekre vinni a kutyát, hogy a természet lágy ölében végezhesse dolgát (a mieink legalábbis ehhez vannak szokva, Bari pl. szerintem még életében nem kakilt járdán, úton).

Meg is érkeztünk szépen, egy tök sima úttal, mondjuk az az M85-86 egy tök jó útszakasz, szinte soha nincs forgalom, egyetlen hátránya, hogy nincs egyetlen benzinkút sem, erre figyelni kell. De nekünk most ez jól jött, mert kiderült, hogy a gyerekeinknek sokkal kellemesebb, nyugisabb, ha egy egyszerű pihenőnél állunk meg, ahol van pár asztal, pad, WC, oszt’annyi. A lakást teljesen automatizálva, kóddal, flottul vettük át, tényleg nagyon szép környezetben volt, csodálatos villák között, csendes helyen, de mégis közel (autóval) a központhoz. Egy nagy szoba, konyhával. nagyobbacska terasz és fürdő, pont elég.

Na de nem sokáig gyönyörködtünk benne, mert indultunk is be a szitiszenterbe – főleg, hogy nagyon változékony időt jósoltak, és ekkor még éppen jó volt. Viszonylag könnyű parkolás után (ami turistás városban ugye nem mindig egyszerű), ha már úgyis a Mura partjára sikerült, gondoltuk, sétáljunk egyet a folyónál, az jó a srácoknak is. Hamar kiderült, hogy szép, szép, természet, meg minden, de valószínűleg az összes helyi narkós törzshelye, méterenként, tekert-szívott egy-egy banda, kb. csak végigsétálva is be lehetett tépni :) De ennek ellenére népszerű helynek tűnt, sokan (olyanok, akik nem hódoltak ilyen élvezetknek) sétáltak, akár gyerekkel is. Mondjuk én arra gondoltam, hogy egyedül nem biztos, hogy lelkesen caplatnék itt, sötétben meg nem is mernék – na de én kissé beszari vagyok. Visszafelé amúgy láttunk egy nagy rendőri razziát is. Így sétálva azért csak elértük az egyik fő attrakciót, a Murinselt, ami egy mesterséges kis sziget, és lényegében lebeg a vízen. Van rajta (benne?) egy kiállítótér és egy kávézó, összességében elég hipszter helynek tűnt. Na de a szigeten átkelve a túlparton várt ránk a modern Graz újabb szimbóluma, az űrhajóra emlékeztető Kunsthaus. Előtte pedig egy nagy szivárványos zebra – itthonról nézve szomorú aktualitás. (Az erről készült fotót a felbontás miatt nem engedi sehogysem feltölteni a rebdszer - Murphy.)

Majd vissza a túlpartra, és irány az első nap sarkalatos pontja: Az Inandout lemezbolt. Ide csak apa ment be, némi zsákmányra is szert tett, a kölkök meg kissé nehezen tolerálták, hogy kint kell várakozni. Illetve egy kapualjban, mert hogy közben eleredt az eső, de hál’Isten nem sokáig húzta. Majd jött a belváros felfedezése, ami tényleg egy romantikus kis ékszerdoboz, fantasztikusan nyugodt, de mégis élő hangulattal, gyönyörű (egyébként valahol tipikusan közép-európai) épületekkel – mind megérne egy misét (vagy legalább egy fotót :) ). Volt útközben kis ruhashopping, limonádé (a kutyák szokás szerint nagy sikert arattak a helyen), bevásárlás vacsihoz. Ez utóbbi azért is érdekes, mert mindig alig várom, hogy beszabaduljak egy osztrák közértbe, és kiélvezzem a vegán kínálatot (itthon miért nincs? Miért?? Miért??? Miért????), plusz nagyon tanulságos, hogy mennyivel olcsóbb a hanyatló nyugat, mint a dübörgő gazdaságú Magyarország.

Végül a beszerzett kincsekkel hazaindultunk, hogy együnk-igyunk, kipihenjük az első napi kalandokat. Akkor még nem tudtuk, hogy lesz itt még kaland, technikai méghozzá. A kis lakásban nem volt mikró, volt viszont beépített indukciós főzőlap és kapszulás kávéfőző. Utóbbiba először beszorult a kapszula, előbbin nem tudtuk kioldani a gyerekzárat. Hiába, mi a kotyogós Bialettihez és a klasszik gáztűzhelyhez vagyunk szokva :) (Parasztnak a csokoládé – ahogy nagymamám szokta volt mondani.) Végül minden jóra fordult, bár azóta sem tudjuk, hogyan, de én addigra már totál idegállapotban voltam. Mert sajnos nem bírom az éhséget, nem szabad sokáig húznom, mentálisan rossz hatással van rám (ezt is jelenti pl. a szuperérzékeny idegrendszer, de erről majd egy másik posztban, a lényeg, hogy ez egy idegrendszer típus, nem tévesztendő össze a mimózasággal). Az este pedig komoly fordulatot hozott a kutyás utazásaink történetében: A gyerekek totál úgy viselkedtek, mint itthon! Kasi szépen lefeküdt aludni, ahogy azt szokta, Bari pedig abban a pillanatban, ahogy elindítottunk egy filmet, rázendített, folyamatosan nasizni akart, tíz percenként kivitette magát a kertbe (itthon ugye elég kiengedni). Ami egyrészt baromi idegtépő volt, másrészt óriási öröm, hogy megértették, van olyan, hogy néha máshol alszunk (mi legalábbis így értelmeztük).

A másnap korán indult, ami, mint majd később kiderül, nem is volt baj. Volt jóga és reggeli a teraszon, kilátással, majd irány a grazi vár, a Schlossberg! De nem akármivel, függőlegesen közlekedő, üvegfalú siklóval – én ugye tériszonyos vagyok, de asszem Kasink még inkább :) Vagy a zárt, visszahangos helyeket nem bírja, mert már a parkolóházban totál pánik, ölben kellett felvinni (20 kiló), majd szegény telenyomta az utcát, ha értitek. Erre amúgy kedvesen figyelmeztettek minket, mert mi nem vettük egyből észre – képzeljük el ezt a jelenetet Magyarországon. Megcéloztuk ezek után a siklóállomást, közben még egy jó telefon a postástól, hogy kaptunk egy-két gyorshajtásos büntit – a faluban most ez a divat. A siklóra a két kutty egy darab gyerekjeggyel jöhetett, szigorúan szájkosárban, addig ki sem adták a jegyet, amíg nem volt rajtuk, pedig csak mi voltunk ott, Ordnung muss sein. A sikló frankón tiszta üveg körben és függőlegesen megy, szerencsére csak két percig, a látvány pazar, tériszonyra nincs idő. Barikánknak meg sem kottyant mindez, szépen kihúzta magát és nézelődött, szegény Kasi viszont jól bepánikolt, bebújt az ülés alá. Lefelé persze ugyanez. Ja, és a szájkosarat nyilván azonnal lehúzták magukról, de láss csodát, nem ettek meg senkit.

A várhegyről tényleg elképesztő gyönyörű a kilátás, és az is látszik, hogy a zöld szív nem csak marketingfogás, tényleg baromi sok zöld a mindenütt. A várban meg a kihelyezett, ingyenes kakizacsi. Itt volt kis sétafika, napsütés, kávé, igazi helyi apfelstrudel még melegen – kinek vanílisodóval, kinek simán. Ez volt amúgy az egyetlen ilyen típusú gasztroélmény, mert ezzel a két kölökkel étterembe menni, hát végül is az is egy élmény, de inkább hagyjuk :) :) :) Szerencsés lesiklás után barokk házak nézegetése következett a belvárosban, plusz nagybevásárlás. Egyrészt ebédre, másrészt ebből a vegán mennyországból mindig jóóóóóó sok mindent kell betárazni.

Na és itt még azt hittük, jókor indulunk haza, éppen jött egy zivatar, de nem baj, mondtuk, ebédelünk, sziesztázunk, eláll, és irány a Stadtpark. Ja, nem. Az első két pont megvolt, csak éppen esze ágában sem volt elállni. Folyamatos radarkémlelés, egyre rosszabbat mutattak, egyre kilátástalanobb volt. Bari kezdett behisztizni, pisilni sem akart kimenni, pedig tuti esőkabátjaik is lettek – ezúton is köszönjük a Kutyaovinak, hogy kisegített minket. Én is éreztem, hogy ki fogok akadni, elmentem sétálni a szakadásban – egyébként tényleg Pazar környéken, a helyi Rózsadombon szálltunk meg. Mindig mondom, hogy a séta mentálisan is milyen hasznos, eközben szültem meg akkor is a döntést, miszerint az egyetlen ésszerű húzás hazaindulni. Hiába a kifizetett szállás, semmi értelme nem lett volna ott tölteni egy estét meg egy éjszakát két unatkozó kutyával egy picike lakásban. Ami tényleg klassz volt, de nem arra, hogy négyen hosszan ott időzzünk bezárva. Szóval spontán döntés, gyors pakolás, tűzés haza. Egy szombathelyi kajás megállóval, ahol a benyakúton szerencsére örömmel látták a szőrös gyerekeket is. A vegánokat már kevésbé, jót is röhögtem magamon és ajánlom mindazok figyelmébe, akiknek szent meggyőződésük, hogy én csak szuperegészséges dolgokat eszem: Egyik kezemben egy feltehetőleg nem vegán csokis croissant-nal, másikban a húsevők hot-dogja kiflijének mustáros csücskével ért véget a grazi kiruccanás.