A vizet, a napsütést és a meleget utáló kutyákkal... De ne szaladjunk ennyire előre. Tavaly szeptemberben már jártunk egyszer egy hétvége erejéig az Adriánál, Crikvenicán a kutyagyerekekkel, bevált a hely, bevált a szállás, a helyi kutyastrand a Monty’s Dog Beach&Bar nálunk azóta családi legenda lett, úgyhogy gondoltuk, megismételjük, de hosszabb kivitelben.

Ahogy az előző posztban olvashattátok, nem volt éppen zökkenőmentes az indulás előtti időszak sem, mivel Bariknkak először lett egy hot spot a farkán, aztán különböző helyeken nyalta magát sebesre (kánikula+vékony bőr+pollenallergia), szóval szegény igen gyakran gallérban nyomta aztán még a tengernél is. Sőt, még válogathatott is, a klasszik orvosi mellé kapott felfújósat és tépőzárasat is – utóbbi egyébként nagyon jól bevált. Na de nem ez volt az egyetlen nyaralás előtti kutyás beruházás, kaptak kis cipőket a forró aszfalt ellen (öt percig volt rajtuk), hűtőmellényt (nem volt olyan hőség, hogy kelljen), strand sátrat (a bérelt nyugágyainkat részesítették előnyben), hüsimatracot (ezek jó szolgálatot tettek az autóban és a szálláson is). Innen már sejthetitek, hogy kinek volt a legnagyobb csomagja, kiegészítve végtelen mennyiségű jutifalattal, kajával, játékokkal, stb. :)

Miután ezt a rengeteg holmit, ja és még a saját cuccunkat is begyömöszöltük a kocsiba, egy vasárnap reggel (pont a szülinapomon :) ) neki is vágtunk. Mázlink volt, hogy éppen már kicsit szűnt a hőség, és legalább az út első felét nem borzasztó melegben kellett megtenni. De így is jó időbe telt, mire lenyomtuk azt az 520 km-t, pedig béreltünk ENC-t, de volt dugó, útépítés, minden, amit „nyilván” csak nyáron lehet csinálni. És hát lett így aztán idegesség, kiadás is – egyrészt, hogy a kuttyoknak nem árt-e ez így meg, másrészt én magam is rosszul viselem az órákon tartó ülést a melegben a kocsiban (hidegben is :)). Tulajdonképpen már az odaúton megfogalmazódott bennem, hogy ez nekem, nekünk túl nagy ár a nyaralásért – erre majd még visszatérünk. Végül csak megérkeztünk Dramaljba, ami elvileg külön település, gyakorlatilag már inkább Crikvenica része, viszont a szuper szállásadónk, Sanja, még nem volt kész a lakásunk takarításával, és hát ezt a részt már mindenki kissé rosszul viselte, ahogy ott még várakozni kellett.

Viszont miután becuccoltunk, és lementünk a tengerhez (felváltva, mert a legközelebbi, szó szerint 200 méterre lévő strand nem kutyabarát), az mindenért kárpótolt. Én ilyen finomnak még sosem éreztem az Adriát, olyan meleg, simogató volt víz, hogy gondolkodás és megállás nélkül simán bele lehetett menni. Kiáztatva, kisimulva este aztán nekivágtunk a korzózásnak be a központ felé, hogy valami finom vacsorával-koktéllal már tényleg megérkezzünk. Jó sok ember, robogó, bringa, autó lepte el a korzót (hiába nevezik sétálónak egy részén mehetnek autók is), szegény kutyákat emiatt rángattuk ide-oda, közben meg stresszeltünk, hogy el ne csapják őket. (Találtunk aztán nyugisabb útvonalat.) Elvergődtünk így abba az étterembe, ahol már tavaly is jártunk, sőt még a pincér is ugyanaz volt :) Kaptunk finom Aperolt és sört, de a kajáknál engem ért egy kisebb hidegzuhany. Azt már megszoktam, hogy Horvátországban kb. hírből sem ismerik a növényi tejet a kávézókban (pedig a boltban kapható, helyi márka, bio, és 99 eurocent!), de hogy enni se tudjak?! Maradt a saláta-sült krumpli kombó, de ez úgy minden napra kb., és még az sem volt az igazi, na de kicsire nem adunk. Legalább a gyerekek és „apa” ehettek finom csevapokat és pljeskavicákat.

Másnap aztán jó korán nekivágtunk Crikvenica központjának, takaros kis monarchiás város ez, nem véletlenül tartják a kettes számú Opatijának. Láttuk a főteret, a kikötőt, az óriáskereket, volt reggelire finom friss burek egy pékségben – na ezt már én is szeretem! :) A korai indulást egyrészt a kutyák indokolták, hogy ne legyen nekik nagyon meleg – ebbe kicsit bele is őrültünk, én folyton az időjárás-jelentést lestem, hogy hány fok van, a férjem az aszfaltot taperolta, hogy nem forró-e. A másik ok a parkolás, ami egy ilyen nyaralóhelyen, partközelben sosem egyszerű, én például jó előre kinéztem, hogy van a központban egy Parking Petak, és ez be is jött (reggel legalábbis). A központból a Monty Beachre vettük az irányt (gyalog 10 perc), amit tényleg majd’ egy éve napi szinten valamiféle Káanánként emlegettünk itthon. Na de a mi kutyáink továbbra sem méltóztattak bemenni a vízbe, kissé fancsali képpel ücsörögtek a napágyban, és várták, hogy történjen már valami, de mi azért jókat fürcsiztünk. Ők meg kaptak kutyafagyit, de nem akárhogy, pincér hozta tálcán a napozóágyhoz! :) :) :) Amelynek területét Kasmírunk egyébként saját, védendő birtokának tekintette, és minden közeledő kutyust elzargatott. Arról nem is beszélve, hogy személyes sértésnek vették, ha egy fürdöző kutya – igen, a kutyastrandon van ilyen – rájuk rázta a vizet. Aztán véget ért a „kínszenvedésük” és hazamentünk a hűvös lakásba. Az volt a nagyívű terv, hogy mi, kétlábúak felváltva lejárkálunk a strandra, ebbe bele is kezdtünk, de aztán egy olyan 2-3 órán kitartóan szakadó eső ennek útjába állt. Vicces volt, mert mondta Sanja, a vendéglátónk, mikor esni kezdett, hogy á, ne aggódjunk, itt csak szél lesz, ő látja a felhők vonulásából, hogy ez majd Krk-en fog leszakadni – hát, nem jött be. Ezzel viszont eljött a kutyák ideje, mert jól lehűlt a levegő, esegetett még este is, így kellemes hőfokban, nagyjából üres korzón lehetett este egy jó nagyot sétálni.

Másnapra piac volt tervezve, és így is lett, de előtte, tényleg jó korán, én még egy tengerparti jógával kezdtem a napot. Ezt sosem hagyom ki, ha ilyen lehetőségem van, annyira fantasztikus élmény, más színű a tenger, a fények, csönd, béke van. maximum egy-két úszóval, futóval találkozom ilyenkor. A piacon aztán megint volt burekreggeli, kávé, és hát szemet gyönyörködtető, hatalmas, friss, napérlelte zöldségek-gyümölcsök. Na meg mindenféle házi készítésű olaj, olíva, gyümölcsbor, pálinka, ezekből jól be is táraztunk :) Aztán újfent megcéloztuk a Montyt, hasonló eredményekkel és forgatókönyvvel, mint előző nap, kiegészítve azzal, hogy 16 kilós Barikánk megunta a meleget és a sétát, és cipeltette magát. Délután viszont eső (és kutyusok) nélkül tudtunk nagyokat strandolni a tényleg öt percnyire lévő Faro Beachen.

A harmadik teljes napunkra krk-i kirándulást terveztünk, merthogy aznapra mondták a legkevésbé meleget, nos, ebben nem nagyon lett igazuk. Átmentünk azért persze, merthogy emlékeztünk, hogy Krk is nagyon szép város, és hát így is van. Nem csak a part, a kikötő, de az óváros a frangepán emlékekkel, erőddel, igazi, hangulatos főtérrel, mind-mind gyönyörű volt. És a kávézóan, ahol megpihentünk, még avokádós tószt is volt. A kávéval megint úgy jártam persze, hogy nincs növényi tej, de ne aggódjak, ami van az bió – remek, de attól még a tehénből jött. Baricica aztán itt is gondoskodott a kalandról, amikor sikerült egy árusokkal teli kis utcában a fal mentén pisilésre emelnie a lábát. Óbégatott is egy eladónő, hogy vegyük meg, amit lepisilt a kutya, de mi akkor már láttuk, hogy nem sokon múlt, de csak a fal kapott, és száraz is volt minden portéka. Ráadásul az említett hölgy úgy gondolta, hogy mindent megveszünk emiatt, úgyhogy végül magára hagytuk ezzel a problémával. Hazatérve egy nagyobbacska bevásárlás, a teraszon elköltött ebéd és némi szieszta után megint egy jó adag kutyátlan strandolás következett – nem tudtunk betelni a tengerrel. Estefelé pedig áthívott minket magához Sanja, hogy igyunk egy snapszot. Azt még nem is mondtam, hogy neki is van három kutyája, sőt ekkor éppen egy negyedik is csatlakozott hozzájuk, akikkel már tavaly barátságot kötöttek a mieink. Úgyhogy a négylábúak is elbuliztak a teraszon, mi pedig isteni házi, gyógynövényes, de piszokerős rakit kaptunk. És hát ahogy az arra felé szokás, kapásból úgy egy vizespohárnyit :) Na de sebaj, ezután még nekivágtunk a belvárosnak és a naplementében leöblítettük a páleszt egy mojitóval és némi fagyival, illetve érzékeny búcsút vettünk az Adriától.

Utolsó reggel én azért még folytattam a búcsúzkodást egy kora reggeli úszás keretében. Ez is régi szokásom, hogy hazaindulás előtt még lemegyek úszni, mert ilyenkor olyan sejtelmesek, semmihez sem foghatók, pasztellesek a színek, tükörsima a tenger, nincsenek emberek. A visszaúton pedig lehet venni friss bureket, croissant-t a családnak reggeli (úszás/jóga 6-6.30 körül, boltnyitás 7-kor, ideális :) ). Aztán csomagolás, bepakolás, indulás haza – hál’Istennek viszonylag hűvösben. Tulajdonképpen annyira, hogy egy hegyvidékibb szakaszon csak 20 fok körül volt, szinte fáztunk, mikor megálltunk ebédelni. Nem csak a hűvös idő volt a kellemes meglepetés, hanem hogy az autópálya melletti random helyen, a Burger Kingben hatalmas választék volt növényi alapú ételekből! A parkolóban meg még sikerült beszerezni némi házi juhsajtot, levendulás és mandarinos (!) mézet.

Persze az M7-es hazafelé is tartogatott olyan nyalánkságokat, mint a völgyhídon zajló építkezés, ami egy hozzám hasonló tériszonyosnak külön élmény ugye, de csak sikerült végül befutnunk Szomorra. De azt hiszem, bármilyen szomorú is, az Adriától most hosszabb időre vettünk búcsút, mert elsődleges szempont a kutyagyerekek jólléte, és hát ők nem élvezik, akkor mi sem tudjuk száz százalékig. Sok tanulságot vonhatnánk le ebből az útból, de a legfontosabb, hogy családunk négy- és kétlábú tagjainak is jóval stresszmentesebbek, kényelmesebbek (és nem utolsósorban költséghatékonyabbak!) az egynapos utazások. Így persze jó pár úticél kiesik, de közben ebben a hatótávolságban is nagyon sok felfedezni való vár még ránk, és hát valamit valamiért – esetünkben rövidebb utakat a nyugalomért és egészségért :)