Önkéntesség, önkénteskedés – ha ezeket a szavakat halljuk könnyen társíthatjuk őket valamiféle lemondással, önfeláldozással, és máris nem is érzünk valami sok kedvet az ilyesmihez. De ez koránt sincs feltétlenül így! Nekem sosem volt eltervezett célom, tervem, hogy én majd akkor önkéteskedem, és ezzel milyen jót teszek majd a világnak, vagy legalábbis egy szervezetnek vagy pár embernek, én meg majd milyen klassznak fogok közben tűnni, hogy a szabad időmben ilyesmivel foglalkozom. (Igazából mióta csinálom, sem tudok mit kezdeni azzal, hogy sokak szemében ez valami nagy dolog, nekem annyira természetes, és nem áldozok be érte semmit, sőt.)

Aztán meghallottam, hogy nem messze tőlünk, Bicskén, alakult egy hely, a Kutyaovi Állatvédő ...

Ti cicások vagytok vagy kutyások? Én világ életemben, de legalábbis vagy harminc évig meg voltam róla győződve, hogy cicás vagyok. Olyannyira, hogy gyerekként (sőt, később nem annyira gyerekként is) konkrétan féltem a kutyáktól, és kicsi koromtól kezdve mindig cicám/cicánk volt. El sem tudtam képzelni macsek nélkül az életet. Szerettem persze és cukinak tartottam a kutyusokat is, de azt, hogy mekkora csodák, sőt, tulajdonképpen a világ legcsodálatosabb és legtökéletesebb teremtményei, csak kilenc évvel ezelőtt tapasztaltam meg. Azóta viszont mindent felülír, mindent visz, mindent meghatároz a kutyás élet(mód). Mindenben ők és a velük való közös élet lett a prioritás, mondhatni egy (mikro)kozmoszt teremtettek/teremtettünk.

Na de ...