Ti cicások vagytok vagy kutyások? Én világ életemben, de legalábbis vagy harminc évig meg voltam róla győződve, hogy cicás vagyok. Olyannyira, hogy gyerekként (sőt, később nem annyira gyerekként is) konkrétan féltem a kutyáktól, és kicsi koromtól kezdve mindig cicám/cicánk volt. El sem tudtam képzelni macsek nélkül az életet. Szerettem persze és cukinak tartottam a kutyusokat is, de azt, hogy mekkora csodák, sőt, tulajdonképpen a világ legcsodálatosabb és legtökéletesebb teremtményei, csak kilenc évvel ezelőtt tapasztaltam meg. Azóta viszont mindent felülír, mindent visz, mindent meghatároz a kutyás élet(mód). Mindenben ők és a velük való közös élet lett a prioritás, mondhatni egy (mikro)kozmoszt teremtettek/teremtettünk.

Na de hogyan is indult mindez? Mikor vidékre, kertes házba költöztünk, teljesen egyértelmű volt, hogy lesz kutya, főleg, hogy a férjemnek már volt korábbi tapasztalata, ő már szerelembe esett ezekkel a négylábű csodalényekkel. És úgy is lett. A szomszéd faluban, egy ismerősnél születtek fehér pulibabák, és közülük került ki a mi elsőszülött kisfiunk, Bari. (Igen, nálunk a kutyák nem kutyák, hanem gyerekek, nem gyerekpótlékok, hanem teljes jogú, nagybetűs GYEREKEK). Hat kis kutyus volt az alomban, de számunkra rögtön egyértelmű volt, hogy a sor végén lemaradva kullogó, „mulya” kisbaba lesz a mi Barikánk. Akiről azóta, sőt elég hamar kiderült, hogy messze nem mulya, hanem egy hatalmas egóval bíró, igazi egyéniség. Se nem puli, se nem kutya. És akkor én lényegében pillanatok alatt jöttem rá és tapasztaltam meg, hogy mennyire rengeteget tud adni egy kutyus, hogy mennyire másképp kötődik az emberhez, mint a cicák, és hogy a szeretet milyen új dimenzióit lehet megtapasztalni általa. Azóta is folyamatosan csak tanulok tőlük, ámulok rajtuk. Barikának persze mindenfélét beszereztünk, ágy, párna, fekhely, stb., de NYILVÁN rögtön az ágyunkban aludt. Emlékszem, milyen megrázkódtatás volt, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy egyedül menjen föl-le, és először döntött úgy, hogy lent alszik.

És innentől nem volt megállás, tényleg minden a kutya (aki nem kutya) körül kezdett forogni, és ez a lehető legjobban van így. Aztán eljött az idő, hogy Barinknak testvére legyen. Erre mondjuk elég sokat vártunk, jó ideig úgy gondoltuk, hogy neki jó egykének, mert egyrészt annyira nagy az egója, hogy nem örülne társnak, másrészt úgy véltük, ha egyedül van, jobban meg tudunk neki adni mindent. De hatalmasat tévedtünk. Itt be kell szúrni azt a történetet, amiről egy külön rovat is szól, mégpedig, hogy a szomszédos Bicskén létrejött a fantasztikus Kutyaovi Állatvédő Egyesület, akik hat éve karácsonykor szerveztek egy kutyakarácsonyt (amúgy azóta is minden évben), ahova elmentem, és aztán ott is ragadtam (majdnem szó szerint is, mert az autómat úgy kellett kitolni az óriási hóból). Itt ismertem meg a gyönyörűséges kutyalányt, Kasmírt (Kasit), aki végül öt évvel ezelőtt másodszülött kislányunk, Bari húga lett. És ez a világ legjobb döntésének bizonyult. A két kutty az első pillanattól kezdve imádja egymást (ami azért ritka, és mi is stresszeltünk eleget, hogy hogy fognak kijönni egymással), és azóta is elválaszthatatlanok. Mi pedig megtapasztaltuk, mennyivel jobb a két a kutya, mint az egy kutya, így teljesedtünk ki, mondhatni, így váltunk CSALÁDDÁ. Mert a család az család.

Számtalan csodát élünk meg azóta is a kutyagyerekekkel, akár csak itthon nap mint nap, akár a kutyasuliban, akár kirándulás, utazás közben. Itt ezekről fogok mesélni, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez lesz a legaktívabb rovat :)