A munkám/szakmám okán temérdek lengyel irodalmat olvasok, és tudnék is ezekről nagyjából végtelenítve írni (sőt, bizonyára fogok is), éppen ezért egy ideje figyelek arra, hogy más is a kezembe kerüljön. És nem feltétlenül csak úgy nevezett „magas irodalom” kategóriájából – bár nagyon utálom ezt a „polcrendszert”, ami szerintem a magyar irodalmi életet jellemzi, nevezetesen, hogy mindenki legfelül akar lenni. (Lengyelországban ez egyébként nem tipikus, de erről majd máskor.)

Lényeg, a lényeg, valahogy karácsony előtt, már nagyon belefáradva a szemeszterbe, eléggé vágytam arra, hogy csak úgy magam szórakoztatásra olvassak, és úgy istenigazából el tudjak veszni egy-egy jó könyvben. Úgyhogy bevetettem magam a könyvesboltba, és beszereztem Visky András Kitelepítés című könyvét, amiről már rengeteg hallottam, olvastam korábban, és mindenhol szuperlatívuszokban nyilatkoztak róla, illetve Durica Katerinától a Rendes lányok csendben sírnak-ot, mert ettől a szerzőtől pedig rövidebb írásokat olvastam, amelyek nagyon megtetszett. Aztán még a Jézuska is jött, és hozta magával az ukrán Andrej Kurkov Szürke méhek című regényét és Peter Schmalztól a Vérrel szembent. Szóval lett mit olvasnom. Rögtön tudtam, hogy mindegyik közel fog állni hozzám, mert bár mind fikciós irodalom, mégis a valóságon alapulnak, engem meg alapvetően nagyon érdekel (és hát szakmailag is ezt kutatom) a non-fiction irodalom.

Durica Katerina regényével kezdtem a sort, amely elég gyorsan letehetetlennek bizonyult, igazából egy idő után már direkt lassítottam a tempón, hogy tovább tartson :) Nem fogok itt spoilerezni és a teljes történeteket leírni, sem őrületes elemzésekbe átmenni (arra ott van a Szláv Textus :) ), de rám nagyon nagy hatással volt ez a könyv. A három szálon futó (és összeérő) történet három – különböző, korú, műveltségű, egzisztenciájú – nő életén keresztül mutatja be a kilencvenes évek csallóközi, illetve főleg dunaszerdahelyi maffiáját. Nem csak a krimibe illő izgalmak okán volt rám nagy hatással a könyv, hanem mert egyrészt kiválóan ábrázolja, hogy hol volt akkoriban (és könnyen lehet, hogy van még ma is, vagy legalábbis kellene lennie egyesek szerint) a nő helye a férfiak uralta társadalomban, másrészt rávilágít egy elfeledett, vagy kevésbé ismert, de súlyos történetre. Én legalábbis – és gyanítom, hogy így van ezzel a generációm is, az ifjabbak meg főleg – nem ismertem ezt a szomszédban zajló brutális maffiaháborút. A feminizmust, feminista irodalmat pedig egyre közelebb állónak érzem magamhoz. (Nyilván amiatt is, mert saját bőrömön, a saját szakmámban is tapasztalom, hogy sokszor mennyire nehéz nőként szóhoz jutni, érvényesülni.)

Hasonlóan (bár teljesen máshogy) brutális erejű Visky András Kitelepítés című könyve. amin igazából nem is találok fogást, valószínűleg nem is lehet, annyira nem hasonlítható semmihez sem. Személyes emlékekből (vagy éppen azok hiányából) táplálkozó mű ez, egy osztrák-magyar család története, akiket a (börtönbe vetett lelkész apa kivételével) a román gulágra száműztek. Tulajdonképpen egy műfajilag sehova sem sorolható rendkívül lírai, de prózai formában megírt, a kegyetlen valóságot ábrázoló szövegfolyammal állunk szemben. A család egyetlen vagyona az ősrégi bibliájuk, ezaltál valahogy a szöveg is bibliai allúziók kész tárháza lesz, vagy akár saját maga is egy sajátos evangéliummá válik. Ugyanakkor nagyon fontos szerintem, hogy mindebből fény derül a kommunista Románia titkosrendőrsége, a Securitate brutális működésére is, mert mintha hajlamosak lennénk elfelejteni, hogy a nácikon és a sztálinistákon kívül volt még néhány kegyetlen gépezet a szomszédságunkban.

Ezekhez képest abszolút könnyen emészthetőnek tűnik a Vérrel szemben Peter Schmalz tollából. Igazi, csavaros, izgalmas kémregény, melynek szerzője is rendelkezik titkosszolgálati múlttal, szóval volt honnan ihletet meríteni. Ráadásul, mikor már azt hiszi az ember, hogy nem lehet már több bőrt lehúzni a II. világháborúról, a nácikról, a szovjetekről vagy a hidegháborúról, kiderül, hogy de. Schmalz regényének nóvuma talán abban rejlik, hogy egyrészt több évtizedes intervallumon ível át, másrészt – bár ez már spoiler – egy család tagjait helyezi a két ősellenség a németek és a szovjetek, majd az ameriakiak és a szovjetek szolgálatába. És közben elképsztően csűri-csavarja a történetet, nem is lehet tudni, ki hány urat szolgál. Kis negatívum, hogy én legalábbis nagyon hamar rájöttem, hogy ki kicsoda valójában, mi lesz a megoldás.

És végül a legaktuálisabb (bár szomorú aktualitás ez) könyv, a Szürke méhek Andrej Kurkovtól, melynek alcíme A donbaszi háború története. Azzal igyekszik eladni magát a regény, hogy a szerző a legnagyobb kortárs ukrán író – azért nekem, aki járatos vagyok a szláv irodalmakban, rögtön voltak kétségeim ezt illetően. A koncepció egyébként nem lenne rossz, miszerint egy elmagányosodott méhész és gyermekkori ősellensége, mostani egyetlen emberi kapcsolata történetén keresztül mutatja meg a 2014 óta zajló donbaszi háborút. Viszont sajnos egyrészt kissé vontatott a történet, másrészt pont a háború képe nem igazán rajzolódik ki. Persze megjelennek ilyen-olyan katonák, robbantanak, lőnek, ellenőriznek, de sajnos túl sok az olyan homályos megfogalmazás, mint az „ukrók”, a „mieink”, a „tieitek”, „amazok”, a „jobbszektorosok”, a „szürke zóna”, amelyeket egy, a kérdésben kevésbé járatos olvasó nem tudom mennyire tud beazonosítani (nekem itt ugye megint megvolt az az előnyöm, hogy eléggé képben vagyok az ügyben). A fülszöveg egyébként Murakami Harukihoz hasonlítja az ukrán szerzőt, de azért annyit elárulok, hogy senki se a Napok romjai ukrán verzióját várja. Az is figyelemreméltó (és valahol szomorú) tény, hogy a 2022-ben indult invázió kellett ahhoz, hogy magyarul is megjelenjenek a 2014-es ukrán eseményeket feldolgozó művek – úgy látszik a Majdan vagy a Krím elcsatolása még nem érte el az ingerküszöböt.