a filmvásznon/képernyőn. Szubjektív filmajánló következik. Ha belenézünk bármely streaming csatorna kínálatába, bőven találunk kelet-közép-európai filmeket, sorozatokat – az már más kérdés, hogy ezek mennyire nívósak vagy éppen zs kategóriásak (segítek: az utóbbiból van több). Ha fellapozzuk a moziműsort – de gyanítom, ezt manapság már igen ritkán tesszük – időnként ott is kincsekre bukkanhatunk. Én ugye munkaköri kötelességből/szakami ártalomból is vadászom ezeket, és viszonylag könnyen el is jutnak hozzám. Na de mik?

Elsőként egy idei lengyel sorozat, magyarul A keleti határ címen fut a Maxon (nem, továbbra sem fizetnek nekem azért, hogy leírjam, mi hol látható :) ), eredeti címe Przesmyk, ami jelenthet keskeny folyosót, korridort, földszorost, tengerszorost, angolul a The Eastern Gate címet kapta – talán szerencsésebb a gate, mint a határ. Nem nehéz kitalálni, hogy Lengyelország keleti végeiről van szó, aminek a túloldalán ugye többek között Fehérország fekszik. Szóval én ahogy megláttam, hogy lesz ilyen, fenni kezdtem rá a fogam, és alig vártam, hogy felkerüljön (sajnos hetente jöttek csak a részek, mint mikor a Dallast néztük péntekenként). A leírás kémthrillert ígért, ez már önmagában is menő, megunhatatlan és tutira bejövős műfaj mostanában. Még önmagában a kelet-európai változatban sincs semmi különös, hiszen a ruszkik is feneketlen kútnak bizonyulnak, ha arról van szó, hogy ilyen témát szolgáltassanak (azért csak van a sztereotípiáknak alapjuk). Itt azonban az az extra, hogy a fehérorosz vonalat hozza be (én amúgy jobb szeretek belaruszt mondani, de a fehérorosz a hivatalos). Persze ez is csak innen nézve különleges, nem Lengyelországból, mert kis hazánkban vajmi keveset tudunk erről az államról, maximum Lukasenka elnök mint az utolsó európai diktátor neve szokott ismert lenni (de egyrészt nem nagyon világos, hogy mit jelent ez a diktatúra a valóságban, másrészt lehet, hogy a belarusz elnök már rég lecsúszott erről a címről). Na, de vissza a sorozathoz. Azt hiszem, számomra nem is az jelentette a széria lényegét, hogy ki az orosz, ki a fehérorosz, vagy ki a kettős ügynök, ki hova épül be vagy áll át – ez a motívum/szál minden ilyen típusú mozinak sajátja. Sokkal érdekesebb a terület, a közeg, amelyben játszódik. Illetve az, hogy kendőzetlenül, és igen, sokszor nagyon brutális képsorokkal, naturalisztikusan tárja elénk azt, amit igenis belarusz valóságnak kell nevezni. Gondolok itt többek között a foglyok kínzására, amely jelenetek legjobb tudásom szerint nem költői túlzások, és bizony nem csak a kémekkel, hanem az utca emberével, sőt kiskorú rabosítottakkal (igen, ilyet is lehet) megeshetnek. Szóval amellett, hogy önmagában egy marha jó krimi, szerintem hihetetlenül fontos, hogy belátást enged egy tőlünk nem is olyan távoli ország életébe, és úgy egy kicsit megértjük, mit jelentenek a diktatúra, a populista elnök vagy a tüntetések elfojtása sokszor eufemisztikusan használt kifejezések. A háttér egyébként a 2021-es események (Lukasenka 1994-es elnökké választása óta ez volt az első eset egyébként, hogy valami a magyar média és közvélemény ingerküszöbét is elérte Belarusszal kapcsolatban), amikor is éppen „elnökválasztás” zajlott, illetve tömeges tüntetések, és rengetegen hagyták el az országot, nyilván leginkább Lengyelország felé.

A továbbiakban már kevesebb lesz a brutalitás, ígérem. A következő, amiről már meg is feledkeztem, hogy meg akartam nézni, de anno lemaradtam róla, amikor ide-oda dobálták a streaming szolgáltatók, a magyar gyártású A besúgó volt – és most felkerült a Netflixre. Ezt bizonyára kevesebbeknek kelle magyarázni, hogy mi ez, és a kémes, beépített ügynökös vonalba is illik, bár jóval bárgyúbb módon teszi ezt. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az alkotók is mindenütt azt nyilatkozták, nem nagyin izgatta őket a történelmi hűség. Én ezt ugye, 82-es születésűként nem nagyon tudom megítélni, hogy a nyolcvanas évek közepén mit lehetett és mit nem, miért büntettek meg és miért nem, valóban beszervezhett-e így egyetemistát az Állambiztonság. Mindenütt azt olvasni (én ezt például a Wikipédiáról szedtem most), hogy „A sorozatbeli fiktív Gazdaságtudományi Egyetem intézménye a valós és akkoriban az ellenzéki eszméknek szellemi otthont adó Budapesti Corvinus Egyetem (akkor: Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem), illetve a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem egybegyúrása. A fiktív "Kilián Kollégium" a kor ellenzéki diákmozgalmainak kollégiumi fészkeit, például a Fidesz alapításának színhelyéül is szolgáló Bibó István Szakkollégiumot vagy a BME Schönherz kollégiumát példázza.” Mondjuk e logika mentén akkor a főszereplő Száva Zsolt lenne az ifjú Orbán Viktor? Nem tudom, de nem is érdekel. Én nagyon szerettem ezt a sorozatot, teljesen be tudott szippantani a világa, az egyetemi közeg, a forrongás, a felnövés a bulik, a nagy szerelmek és nagy szakítások világa. És lehet, hogy nem is kell tőle többet várni. Ott van persze az beépített fiú, és nyilván erre épül az egész sztori, hogy hogy lavírozik az Állambiztonság és az „ellenzéki” fiatalok között, számomra még sem ez volt a lényeg, sőt ez a szál néha mintha önmaga paródiájává vált volna. Ez biztos valami nemzedéki cucc is, hogy ennyire meg tudott érinteni, ha akarjuk, mondhatjuk, hogy valamiféle retró életérzést kelt, gyermekkori homályos nosztalgiát.

Na de ha már beépülés és lavírozés, ennél sokkal komolyabb és nagyívűbb alkotás a cseh-szlovák Rádió című mozifilm. Eredetiben Vlny, angolul Waves – mennyivel többet mond, mennyivel több van a hullám szóban, főleg, ha megismerjük a sztorit (nem beszélve a filmes áthallásról: csehszlovák újhullám). Én úgy találtam rá erre a filmre, hogy kapok a Cseh Centrumtól hírleveleket, de nagy kár, hogy a legtöbben valószínűleg nem hallanak róla majd soha, a moziban hárman voltunk a vetítésen, gyanítom, hogy nem sokáig lesz műsoron. A helyszín Prága, az év 1968. A történelmi eseményeket aligha kell bemutatni, de én legalábbis tuti nem fogom. Maga a film azon az egyébként szintén történelmi tényen alapul, hogy mekkora szerepet játszott 1968-ban a Csehszlovák Rádió, hogy az utolsó pillanatig tartották a frontot, sőt azután sugároztak különféle katonai adókon keresztül (ma úgy mondanánk azt hiszem, meghackelték őket), amikor már elfoglalták a rádiót is az oroszok. A főhős egy fiatal technikus fiú, aki még fiatalabb öccsének is a gyámja (ez a zsarolás alapja, amikor beszervezik), és aki a hírközlési hatóságtól a rádióhoz kerül. Hiába tálalják ezt előléptetésként, kiderül, hogy csak kellett egy ember, aki „közel van a tűzhöz”. És hát itt látjuk az igazi, komoly és szó szerint vérre menő kettős játékot, hogy hogy ne legyen valaki hazaáruló, de ugyanakkor tudjon elegendő csontot dobni a belügyesnek, hogy ne veszítse el a családját. Elképesztően jó ez a film, nem is tudom, mikor gyakorolt rám film ekkora hatást utoljára, kiválóak a színészek, nagyon jók a figurát, hiába hosszú, egy pillanatig sem unalmas és nagyon jól játszik a forgatáson felvett filmkockák, az archív és talán időnként álarchív anyagok keverésével. Mindemellett pedig brutálisan a képünkbe vágja a valóságot az 1968-as csehszlovákiai eseményeket illetően, amik mintha eltűntek volna a köztudatból, már, ha egyáltalán benne voltak. Mert azt mind tudjuk, hogy bevonultak Csehszlovákiába a Varsói Szerződés csapatai, de vajon értjük is ezt? Hogy mi ez a megint csak eufemisztikus bevonulás? Tankokkal, mindent és mindenkit letarolva (mert hogy nem csak a mi ötvenhatunk létezett azokban az évtizedekben).  Bennem is csak most tudatosult ennek a brutalitása, hogy vizualizálódott. Szerintem ezt, és ilyen filmeket kéne látni minden iskolásnak is, ezerszer jobban és előbb megtanulná a történelmet, mint a könyvekből. Plusz amellett sem lehet elmenni, nekem legalábbis ez járt utána a fejemben, hogy e képsorokat nézve talán azt is felfogjuk már végre, hogy mit jelent, hogy a ruszkik megtámadták Ukrajnát. Hogy lehetett akkor Prága, lehet most Kijev, és ki tudja lehet aztán Budapest?

És a plusz egy, ami tökre nem illik a sorba, de egyrészt legyen vidámabb a végszó, másrészt – bár teljesen másképp – de nekem ez is egy különleges vetítés volt. Április végén volt a Lengyel Filmtavasz, amelyre idén tényleg tök jó filmeket hoztak, mi azonban csak egyre jutottunk el, de az nagyon megérte. Egy kutyás gyerekfilmről beszélünk: Lampo. Vonatkaland négylábon (itt amúgy szerintem jópofa ez a magyar fordítás). Igaz történeten alapul, hogy egy kutyus hogyan vonatozott le-föl Lengyelországban és lett egy szívbeteg kislány egyetlen reménye. De nem is ez a lényeg, kutyás családi film, senkinek nem lesz baja, hurrá. A bemutató volt nagyon különleges, mert hogy jelen volt a négylábú főszereplő (egyébként több kutya játszotta az egy kutyát) és kiképzője. Ez egyrészt szuper, hogy egy moziba (Uránia) is bejöhet a kutya, másrészt tök extra, hogy első kézből lehet megtudni, melyik felvétel hogy készült – engem ezek a dolgok mindig is izgattak. Ti tudtátok például, hogy lehet Wellington bélszínt imitálni, vagy hogy egy hajgumi elég a sántításhoz?