Az utóbbi hetekben-hónapokban három kiváló lengyel krimi-thrillert (nevezzük így) is sikerült megnéznem a legnagyobb streaming szolgáltatóknak köszönhetően, és félig-meddig véletlenül. Merthogy a (magyar) címe vagy a borítóképe alapján egyikre sem kattintottam volna rá úgy egyből, hogy hú, de izgi, mi lehet ez. Csak amikor ment a szokásos nyüglődés, hogy kéne keresni valami néznivalót, ami mind a kettőnknek megfelel (tehát a Szex és New York és a Keresztapa között helyezkedik el nagyjából félúton – bár tudom, hogy ezt most nehéz elképzelni :)), lényegében kínomban nyomtam rá ezekre a mozikra, hogy nézzük meg, mi lehet, hátha.

A címfordítások egyébként is kedvenc vesszőparipáim, szerintem erről már itt is írtam, de az egyetemi hallgatóim egész biztos jól tudják már ezt :) Hallottam már én is olyanokat, hogy sokszor már a film/szöveg ismerete nélkül meg kell adni valaminek a címét, és hogy rohamtempóban kell fordítani a sorozatokat (ez egyébként az egész szövegre gyakran rányomja a bélyegét, illetve nem tudom, hogy eredetiből vagy angolból fordítják ezeket, és akkor a fordítás fordítása végképp félremegy), de akkor is. Jó, meg nyilván itt a műfordító mivoltomat sem tudom kikapcsolni :) Ugyanakkor attól viszont már rendszerint az első percekben elájulok, hogy mennyire „jól megcsinált” filmek ezek, mennyire beleférnek akár a nemzetközi élvonalba, egyáltalán nem keltenek káeurópai érzetet, simán lehetnének akármilyen nyugati vagy amcsi produkciók is. Illetve ezzel együtt el is szomorodom, hogy a magyar filmek miért nem tudnak ilyen jók lenni, miért olyan a magyar film, mintha színház lenne, és miért uralják a bárgyú romkomok? Miközben nem volt ez mindig így.

Na, de nézzük most már konkrétan, mikről is van itt szó. Az első, amibe így botlottam bele, magyarul a Védőügyvéd címet viseli – jó, ez még magában persze nem hangzik olyan rosszul, de nem is mond semmit. Az eredeti címe Chyłka, ez a címszereplő neve (a magyar cím meg a foglalkozása), és itt most mondhatnánk azt, hogy jó, jó, de most ez a lengyel név mit mondana a magyar közönségnek, de lehet, hogy a lengyelnek sem mond. Hacsak nem olvasta a Remigiusz Mróz regénysorozatát, amely a sorozat alapjául szolgál. Mróz egyébként maga is rendelkezik jogi végzettséggel, és igen termékeny író. Ugyanakkor olyan író is, akinél a mennyiség némiképp a minőség rovására megy, könyvei inkább középszerűek, így a Player Original és a TVN sorozata arra is jó példa, hogy lényegében bármiből lehet jó filmet csinálni. A főszereplő Joanna Chyłka egy menő ügyvédi iroda sztárügyvédje, aki sosem veszít, viszont igen sajátos módszerei vannak, nem riad vissza semmitől, és tenyérbe mászó a modora (értsd: az irodában tűsarkúban rockzenét üvöltetve láncdohányzik és/vagy piál). Úgyhogy el lehet képzelni, mekkora örömet okoz neki, mikor kap egy gyakornokot – végül azonban csak kénytelenek valahogy együtt megoldani néhány ugyancsak csavaros ügyet (egy évad-egy ügy). Amit most nem fogok kifejteni, mert nem menne spoilerezés nélkül, inkább nézzétek meg (a Maxon lehet streamelni). Viszont az egész sztori eléggé brutális, képi világában is, ha most azt mondom, hogy naturalisztikis, azzal enyhez kifejezést használtam, szóval tényleg csak erős idegzetűeknek. (Én annak tartom magam, de volt, amikor nem bírtam odanézni, komolyan.) De ne egy ilyen öncélű brutalitást és gusztustalanságot képzeljetek most el (van amúgy egy másik sori Remigiusz Mróz regényéből, a Forst nyomozó, na az már tényleg túlzás, valami szadómazó klub köré szerveződik a sztori, és nézhetetlenül meg fölöslegesen undorító), tényleg nagyon izgalmasan van kavarva a történet, senki sem az, aminek/akinek látszik, és nagy erény, hogy az összes évadon keresztül tudja tartani az izgalmat, a feszültséget, totál beszippantja az embert. A legnagyobb csavar pedig maga a végkifejlet, amire egyáltalán nem lehet számítani, pedig nekem általában az a bajom a krimikkel, hogy túl hamar rájövök, mi lesz a megoldás.

Úgyszintén a Player és a TVN produkciója, és ez is a Maxon nézhető, a rejtélyes című Szadź (a szó deret vagy zúzmarát jelent), amely magyarul A halál angyala címen fut (és angolul is The Angel of Death volt). Ha abból indulunk, hogy mi a sztori, végül is érthető ez a címválasztás, de ugyanakkor annyira klisés is, hogy én például többször átpörgettem rajta, mire egyszer kínomban megnéztem, mi ez. És milyen jól tettem, mert hogy egy abbahagyhatatlan, totális függőséget okozó, kiváló thrillerre bukkantam. Megint csak az a helyzet, hogy három évadon át képes hozni a sorozat ugyanazt a színvonalat és fenntartani a feszültséget, megint csak teljesen váratlan csavarokkal és összefüggésekkel. A keret egy fiatal lányokat gyilkoló sorozatgyilkos utáni nyomozás, akinek kilétével a néző (és az egyik, egyébként alkoholista, szétcsúszott rendőrnő) viszonylag hamar szembesül. A sorozat főszereplője Maciej Stuhr, aki azt kell mondjam, nem kis színészi teljesítményt nyújt három évadon keresztül. A felszínen tisztes családapa és egyetemi oktató, sőt mi több, vallástudománnyal foglalkozik (a vallásnak fontos szerep jut a történetben), a valóságban azonban valami egészen más. Totál elképesztő az az évad, ahol a halottnak hitt főhős önmagát jámbor, istenhívő  kántornak kiadva tér vissza, valójában azt hiszem, ez már egyfajta – a világirodalomból jól ismert – szent bolond vagy félkegyelmű karakter. A másik fő figura pedig a már említett lecsúszott, családját elvesztett, alkoholista (ha úgy tetszik, a kívánatos lengyel családanya szimbóluma, a Matka Polka tökéletes ellentéte), kettejük sorsa fonódik össze rengeteg csavaron át és messze a múltba visszamenőleg. A sorozat egyébként a lengyel író, forgatókönyvíró, színész, Igor Brejdygant rehénye alapján készült, és a szerző maga is részt vett az alkotói folyamatban. Itt is gyakran lehetünk ugyancsak erős idegzetet igénylő képsoroknak szemtanúi, de sokkal inkább az egész film képi világa, hangulata az, ami képes folyamatos izgalomban/rettegésben tartani a nézőt. Egyszerűen szólva kemény pszichotriller ez. A harmadik évad végében pedig bőven benne van, hogy lesz még negyedik – legalábbis én nagyon remélem.

A harmadik szuper és izgis friss lengyel filmet magától dobta fel a Netflix, hogy majd biztos érdekel engem – és ezúttal nem is tévedett. Elég volt meglátnom, hogy lengyel, hogy krimi és hogy micsoda szereplőgárdát vonultat fel. Ez pedig a Gonosz színei: Vörös (Kolory zła: Czerwień). Itt egyébként szó szerinti fordítással állunk szemben, ám a lengyel nézőnek (vagy a vájtfülű, netán idősebb magyarnak) szerintem itt van egy komoly áthallás Krzysztof Kieślowski híres trilógiája egy darabjához, a Három szín: Piroshoz (a másik kettő a fehér és a kék volt). Persze csak hangzásilag vagy szerkezetileg, nem a történetnek. Ez is elég véres, durva és csavaros történet egy fétisiszta sorozatgyilkosról, egy (illetve mint kiderül, több) eltűnt lányról, illegális drogbizniszről, korrupt rendőrökről, kétségbeesett anyákról. Ez nem sorozat, hanem rendes nagyjátékfilm, amiről az is mutatja, hogy mennyire jó, hogy nekem, aki mindig nyüglődök filmnézés közben, hogy hogy üljek, hogy feküdjek, semmi bajom nem volt, és észrevétlenül telt ez a majd’ két óra. Viszont a korhatár besorolás és az egyéb figyelmeztetések itt sem véletlenek, mivel – és ezzel egy kicsit spoilerezek – gyilkosunk az áldozatok ajkait gyűjti, nem akármilyen formában. Ez a spoiler viszont azért is kellett, mert így érthetővé válik az elsőre talán furán ható, de nyilvánvalóan az ajkak vörösségére utaló cím.

Szóval, a tanulság, hogy sorozatok/filmek tekintetében se ítéljünk elsőre, hanem adjunk egy esélyt azoknak is, amelyektől a borítókép/cím/leírás alapján feláll a szőr a hátunkon:)