Ezt a posztot minimum három dolog ihlette, és ráadásul nem is most kezdődött az ihletettség, hanem már hónapokkal ezelőtt, de azt hiszem, az elmúlt hétvége volt a katalizátor :) Nem tudom, hányan találkoztatok már ezzel az elsőre furcsának tűnő staycation kifejezéssel, amely a magyar nyelvbe talán még nem igazán kúszott, be és amelyet otthoni nyaralásnak vagy otthon nyaralásnak lehet fordítani. Két angol kifejezésből tevődik össze egyébként: Az egyik a stay at home (otthon maradni), a másik a vacation (vakáció). Ahogy utána olvastam, állítólag már több mint tizenöt éve, jelesül a gazdasági világválság idején kezdett elterjedni, de feltehetőleg a covid tovább növelte a népszerűségét, vagy legalábbis sokakat rákényszerített (de ez csak az én magánvéleményem). Amúgy magával a szakkifejezéssel én is nemrég találkoztam először, és rá is csodálkoztam, hogy jé, hát én ezt hogy szeretem művelni.

Merthogy azt hiszem, jó ideje csinálom már, de azóta, hogy vidékre költöztünk, mindenképpen – ez pedig már majd’ tíz éve volt. Sokszor mondogattam- mondogatom is, mikor ülök/kávézom/olvasok/jógázom/borozunk/ebédelünk/vacsorázunk a kertben, hogy olyan itt, mintha egész évben nyaralnánk. Csak azt nem tudtam, hogy megvan ennek a maga tudományos háttere. Persze ezt az egész kifejezést, illetve tevékenységet nem kell annyira szó szerint értelmezni, hogy akkor az ember tényleg csak ül a saját lakásában, és ott „nyaral” – bár nyilván ehhez is meg lehet teremteni a körülményeket. Van ennek viszont egy olyan olvasata is, hogy úgy nyaralsz otthon, hogy a környékedben fedezel fel dolgokat, kirándulsz, ülsz be ebédelni és társai – sőt, egyesek ide sorolják mondjuk azt is, ha a gyerek a nagyszülőkhöz megy a nyári szünetben (kutyagyerekek esetében ez ugye viszonylag kevéssé jellemző).

Egy szó, mint száz arra lettem figyelmes, hogy nem igazán tudok mit kezdeni az olyan kérdésekkel/kijelentésekkel, hogy de hát ti miért nem utaztok ide vagy oda, vagy megtehetnéd, hogy utazol, utazni kell, utazni fontos, csak úgy lehet kikapcsolódni stb. Sőt, igazából ezt az egész utazásmániát vagy ezt a folyton utazzunk és minél távolabbi helyekre trendet nem nagyon tudom hova tenni (és elég sok okból károsnak is tartom, de ez már egy másik téma), na meg nem is gondolom, hogy csak azért, mert ez a divat, most akkor mindenkinek is ezt kell csinálnia. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy valójában én annyira jól érzem magam itthon, és tényleg annyira adott minden akár már csak a kertünkben is ahhoz, hogy meglegyen a nyaralás feeling, hogy nincs különösebben szükségem a (gyakori) utazásokra, itt is teljesen jól ki tudok kapcsolni.

Jó, azért persze időnként mi is elmegyünk ide-oda, és pont a legutóbbi, lengyelországi utunkon jött a következő felismerés, ami ezt az írást (is) ihlette. Mert persze, jól érzetem én magam, meg láttunk szép, klassz helyeket, de valahogy, főleg este, nem igazán éreztem magam komfortosan. És akkor mondtam ki, amit valójában már jó ideje éreztem, hogy én bizony az egynapos utakat/kirándulásokat szeretem (kivéve a nyári pár nap tengerpart :)). Ez nyilván eléggé lekorlátozza térben, hogy hova megyünk el, de egyrészt azt hiszem, azért manapság így is viszonylag sok minden belefér, másrészt természetesen a lelki jóllét jóval fontosabb – nem kell csak azért utazni, mert lényegében már ez is egyfajta társadalmi elvárás lett. Ráadásul az is kiderült – bár ez nem csoda –, hogy a kutyusok sem igazán élvezik, ha napokig rángatjuk őket egy nagyvárosban. Megkönnyebbülés is volt ez bizony, na meg arra is gondoltam rögtön, hogy mennyit spórolunk, hogy ha lemondunk olyan utakról, amelyeket valójában annyira nem is akartunk. Ez amúgy is érzékeny kérdés volt nekem mindig, olyan értelemben, hogy pár nap után minden nyaraláson/utazáson az az érzés lett úrrá rajtam, hogy ez csak egy nagy, felesleges pénzköltés, hogy beülünk ide, leülünk, oda, eszünk itt, iszunk amott és társai. Ugyanez a legutóbbi lengyel út volt az, ahol mikor éppen ezeken a dolgokon elmélkedtem (hangosan), szembejött egy cikk a témában, ez itt. Úgyhogy ott és akkor végleg megnyugodtam, hogy ez egy teljesen normális, létező jelenség, mások is csinálják :) (A cikk amúgy arra is kitér, hogyan lehet megoldani, hogy ne rántson otthon nyaralás közben magával a házimunka pl.)

A hosszas eszmefuttatás után most pedig lássunk valami konkrét példát erre a történetre. Sokat hozhatnék, azt hiszem, de csak kettőt fogok. Az első egy totál általános buli: tőlünk fél órányira van az Esztergom-kertvárosi Palatinus-tó, ami egy gyönyörű, tiszta vizű bányató, de van kiépített strandja is, miközben mégis körülöleli a természet. Ide heti többször is lejárunk nyáron strandolni, úszni, SUP-ozni, és mindig megállapítjuk, hogy valójában nincs különbség, hogy itt vagyunk vagy a Balcsin vagy valami menő helyen, hiszen ugyanazt csináljuk. Vagy (és akkor ez már plusz egy példa :)), abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kb. az utca végében kezdődik a hegy és az erdő, ami nem egy hatalmas terület, de tök jókat lehet itt kirándulni. Mindig meg is állapítjuk, hogy milyen szuper, hogy nekünk ehhez nem kell elutaznunk, és hát itt is lényegében mindegy, hogy a Kakukk-hegyen kirándul az ember vagy a Bükkben, ugyanúgy ki lehet kapcsolni.

Jöjjön a konkrét példa, ami ennek a cikknek is katalizátora lett – ez nem más, mint az elmúlt hétvége programja, ami felért egy kis nyaralással, pedig nem mentünk messzire. Szombat reggel viszonylag korán felkeltem, és még a kávé előtt kimentem a reggeli finom, illatos levegőbe jógázni egy fél órát. Ezután lementünk a helyi termelői piacra, ahol beszereztünk friss zöldséget, gyümölcsöt, még meleg házi kenyeret és péksütit, házi kolbászt, sonkát (csak én vagyok vegán a családban). Ezekkel hazatérve leültünk a kertben reggelizni, hát annak valami fantasztikus hangulata volt (és hál’Isten a kutyagyerekek is meg tudták enni a házi sonkát :)). A kései reggeli után összeszedtük magunk, a SUP-unkat és a strandcuccunkat, és nekivágtunk a fent említett tónak. Ahol még pont ideálisak voltak a körülmények (nekünk), mert nem volt tömeg, jól lehetett parkolni, volt napozóágy, büfék nyitva, a víz kellemes, 21 fokos, már éppen jól fürdhető. Néhány kellemes óra strandolás és némi bevásárlás után hazatértünk ejtőzni, mert este még várt ránk a Sambucus fesztivál és egy koncert Zsámbékon. Szóval ez egy elég tartalmas és változatos, kikapcsolódós nap volt, tényleg, mintha nyaralnánk – a szó klasszikus értelmében. Vasárnap is folytatódott a staycation: Reggel a kutyusokkal együtt indultunk Esztergomba a régiségvásárra, ami lényegében egy jó kis bolhapiac. Sikerült is beszerezni ezt-azt, kávézni egy kellemes teraszon, aztán a Kis-Duna partjára vettük az irányt. Ami ezúttal nem kis volt annyira kicsi, mivel a múlt heti áradások nyomait még bőven magán viselte. A part mentén végig van egy kellemes, árnyas sétány, ahol mindig jót sétálunk a gyerekekkel – most sem volt ez másképpen. Aztán volt foglalva asztalunk a csodálatos dorogi Horváth Kertvendéglőbe, de nem is akármilyen! Egy teljesen különálló, kis dísztó melletti kiülőt sikerült „megkaparintanunk”, ahol aztán vegán is nemvegán is nagyon finom ebédet tudott elkölteni. Szóval, anélkül, hogy nagyon nagy tervek vagy költséges utazásom lettek volna, tényleg végig az volt az érzésem, mintha vakáción lennék, pedig vagy itthon voltam, vagy olyan helyeken, ahol ezerszer máskor is. Egy pillanatra nem jutott eszembe a munka, hogy az emailjeimet nézegessem vagy nekiálljak takarítani, rendet rakni (mert nyilván mindig lenne mit) – azt hiszem, bármennyire is elcsépelt, ez az egész „fejben dől el”. És azóta is azon vagyok, hogy ezeket a jó érzéseket (szintén elcsépelt) valahogy átmentsem a hétköznapokba is.