Legalábbis szerintünk. Mert nyilván ez sem szentírás, csak a mi receptünk, ami a mi kutyusainnkal működik. Most már. Bár valószínűleg kezdettől fogva működött volna, csak velünk, kétlábúakkal volt baj, mi voltunk kishitűek.

Mindenesetre sajnos hosszú évekig itthon hagytuk a kutyát/kutyákat, ha kirándulni mentünk, de közben persze folyamatosan azon idegeskedtünk, hogy mennyit lesz(nek) egyedül, rohanjunk haza. Ha pedig nyaralni indultunk, akkor panziózni ment(ek), mi meg azzal áltattuk magunkat, hogy jobb neki(k) így, mintha hosszú utakra cibálnánk magunkkal őket, és hát tényleg kábé luxuskörülmények között voltak a Svábegyen a Doghill Kutyapanzióban. Persze én valójában sosem tudtam így teljesen jól érzeni vagy elengedni magam, bármilyen klassz helyre is utaztunk. Valójában azt hiszem, mindkettőnknek erőfeszítés volt tartani magát, és nem folyton arról beszélni, mennyire hiányoznak a gyerekek.

Végül két éve, egy Rovinj-Velence nyaraláson (ami azért lássuk be, nem hangzik rosszul :) ) különösen nehezen éltük meg a kutyagyererekek hiányát, nekem végig volt egy rossz érzésem, és mikor mentünk értük, kiderült, hogy nem alaptalanul, mert szegény Barikánknak emésztési gondjai lettek. Azért szerencsére nem volt nagy dráma, és biztos vagyok benne, hogy lelki okai voltak a problémának (igen, a kutyáknak is van lelkük, nekik lehetnek pszichoszomatikus problémáik, és így tovább – de ez megér majd egy külön posztot). Úgyhogy válaszút elé kerültünk: Vagy soha többet nem utazunk, vagy megpróbáljuk kutyástul. És mivel az előbbi szóba sem jöhetett, maradt az utóbbi :)

Mindig vágyakozva csodáltuk azokat egy-egy kiránduláson vagy nyaraláson, akik kutyával voltak, kutyával ültek be ide-oda, stb. De azt is mindig megállapítottuk, hogy mieinkkel ezt bizony nem lehetne, merthogy Barikánk kifejlesztett olyan éles és magas hangot, amit kizárólag az asztalnál alkalmaz (mert nehogy már mi eszünk, ők meg nem kapnak), Kasi pedig ugyan nem hangoskodik, csak szép csendben feláll a két mellső lábával az asztalra, és nincs olyan pont, amit a hosszú nyelve ne érne el. De aztán csak belevágtunk, az első ilyen beüléssel (vagyis kiüléssel) egybekötött túránk a Tatai Öreg-tóhoz vezetett, ahol egy nagyobb séta után leültünk pizzát enni az amúgy is fantasztikus és kutyabarát Zsigmond teraszra. És láss csodát: Teljesen jól működött a dolog. Barit kicsit sem izgatta a kaja (elég meleg is volt éppen), és Kasi is beérte azzal, hogy az asztal alatt kap némi pizzaszélet. Jó, azért juti is volt nálunk bőven :)

Úgyhogy ezen aztán fel is buzdultunk, és szépen vittük őket magunkkal mindenhova, és egy idő után zárt hellyel is megpróbálkoztunk (arra is emlékszem, hogy egy nagyon szuper étterem a volt a rómain, aHely). Ott azért volt már egy-két visítva vakkantás meg asztalra mancsolás, de összességében az derült ki, hogy ilyen helyzetekben is szuperek a kutyáink. Sőt, azóta is vannak ilyenek, de eddig még ebből soha nem volt gond, és már én sem akadok ki rajta, hogy nem mozdulatlanul, teljes csöndben ülnek. Végül is, kisgyerekek is szoktak óbégatni, visítani, rohangálni éttermekben/kávézókban/cukrászdákban, és például számomra az ezerszer idegesítőbb (és az is, hogy hogy elnézik nekik, mert jajj, hát gyerekek).

Szóval, ami nekünk bevált, az az, hogy mindig legyen nálunk jóóóóó sok és többféle jutifalat (kicsi, nagy, rágócsont, töltött, kerek szögletes, stb. :) - a kutyavilág Gombóc Artúrjai vagyunk). Aztán, ha mindez esetleg kifogy, akkor – és most lehet megbotránkozni – kapnak a tányérunkról (velem ugye a vegánságom miatt elvileg rosszabbul járnak, de szerencsére imádják a zöldségeket is). Illetve, hogy ne azzal kezdjünk egy programot, hogy leülés, hanem először legyen egy nagyobbacska séta, hogy kimozogják magukat, netán el is fáradjanak. Utána, főleg, ha még meleg is van, sokkal nyugodtabban tudnak végigülni egy ebédet, ad absurdum az is előfordul, hogy nincs kunyerálás. Ja, és a víz az alap, sétához is, leüléshez, bár szerencsére a legtöbb helyen azonnal felajánlják, hogy hoznak nekik.

Ha megyünk valahova, igyekszem mindig utánanézni, hogy milyen kutyabarát helyek vannak, de a tapasztalatunk eddig hál’Istennek azt mutatja, hogy nagyon sok helyre be lehet már velük menni, akkor is, ha nincs kimondottan deklarálva, hogy kutyabarát. Általában igyekszünk kintre ülni (már, ha olyan az idő), de gyakran futunk bele abba, hogy szólnak, nyugodtan bemehetünk a kutyákkal. Illetve mindig a félreeső asztalokat keressük, és megkötjük a kutyákat, szóval igyekszünk nem a placc közepén zavarogni, mert azért Bari és Kasmír igényelnek némi teret, és szeretnek kényelmesen elheveredni.

Összességében minden egyes hosszabb-rövidebb utunkon azt tapasztaljuk, hogy nagy sikerük van a gyerekeknek, ami persze nem is csoda :) (a csodák azok ők!), valószínűleg rögtön látszik a kedvesség és az erős szimbiózis rajtuk. Így aztán rengeteg helyre eljutottunk együtt, többször jártunk Tatán, Esztergonban és a Velencei-tónál, de voltunk Nagymaroson, a Római-parton, a székesfehérvári Sóstónál (tudtátok, hogy ilyen is van?), Siófokon, Pannonhalmán, Tihanyban, Balatonföldváron, Tőserdőn, Kecskeméten, Budajenőn, Keszthelyen, Dunakeszin – lásd a poszt fotóit. Sőt, tavaly nyáron már együtt mentünk nyaralni is, a Balaton-felvidéken és Adrián is! (De ezekről majd külön posztban.) És ez még csak a kezdet!