Elképesztő, mi is alig hisszük el, hogy ma bizony 10 éves lett a nagyobbik gyerekünk, a kisfiunk, Barika! Hova tűntek el, hogy röppentek így el ezek az évek? Mintha csak ma lett volna, amikor mentünk a szomszédos Gyermelyre megnézni a kis pulibabákat, és választani egy szép fiúcskát. Ja, mert hogy akkor még aszt hittük, ez úgy működik, mi, emberek választunk. Hát nem. Barikánk azonnal kiválasztott minket. Sose felejtjük el, ahogy jöttek elő a tesóival, és ő ott kullogott a sor végén. Aztán odajött, és hanyatt dobta magát a lábunknál – na, akkor már végképp biztos volt, hogy ő az.

Mondták is amúgy, hogy ő ilyen kissé mulya, hát ez mondjuk addig tartott, amíg haza nem értünk vele. Itt aztán ki tudott teljesedni a kis lelke meg az egója :) Rögtön feltalálta magát, emlékszem, nekiállt a lehullott almákkal játszani például (merthogy ősz volt), és a kajáláson se sokáig gondolkodott. Este meg az apja felrakta közénk az ágyba, az se volt ellenére, hogy ott aludjon. Mi is imádtuk ezt a korszakot, amíg egész éjjel fent volt az ágyban, mert nem tudott önállóan le-föl ugrani, és hogy kiakadtunk, amikor először fogta magát, és lement, hogy ő egyedül alszik. Azóta is nagy kincs, amikor feljön aludni, főleg amúgy fodrászolás után teszi ezt.

Aztán az se volt egy rossz időszak, amikor még nem kunyizott :) :) Emlékszem, először az apja valami kolbászt odanyújtott neki, arra fintorgott a kis szívem, biztos fűszeres volt neki, ellenben a gesztenyepüré tejszínhabjára egyből rákattant. Volt is olyan idő, amikor a mi reggeli kávénk mellénk tejet habosítottam neki, és azt lefetyelte velünk. Azóta viszont már nem válogat, a lényeg, hogy sok legyen, semmiképp ne a saját kajája, és az asztalról érkezzen. Ehhez a biztonság kedvéért ki is fejlesztett egy olyan hangot, amiről szerintem ő is tudja, hogy senki nem képes elviselni, és úgyis kap, ha elkezdni ezt kiadni :)

A következő sarkalatos pontunk a séta volt, amiről én, a totál kezdő kutyás, azt hittem, hogy ja, hát az úgy is megy, minden kutya szereti. (Rengeteget tanultam ettől a Barigyerektől, meg persze Kasitól is, de ez egy külön poszt témája majd egyszer.) A nyakörvben jól el is volt, de ha közelítettem a pórázzal, totál pánik jött rá, bekushadt a sarokba. Több napig ment ez így, mire egyszer a kertben végre hagyta, hogy ráadjam, na ott még nem mozdult, de kint az utcán beindult, és azóta is imádja. Volt olyan korszaka, amikor napjában négy-öt-hat alkalommal kikövetelte a sétát. És hosszú évekig mentünk is napi kétszer, de aztán sajnos annyiszor érte őt kutyatámadás itt helyben (a jó kis önsétáltatós meg úgyis hazajövős kutyák ugyebár, de ez megint másik téma), hogy nem merjük, inkább kirándulni járunk, de az ugye nem megy naponta.

Aztán a kutyasuli. Mondta az állatorvos, hogy van itt a közelben, gondoltuk, de jó, menjünk, szuper lesz, ha találkozik, barátkozik más kutyákkal. Hát, ő nem így gondolta, én meg megint jó nagyot tévedtem, amikor azt hittem, egyből, alapból szociális a kutya. Meg azt se tudtam, hogy fiatalabban is mehetett volna, ekkor már fél éves volt. Jó pár alkalom eltelt, mire el mert mozdulni a lábunk mellől, utána meg jött az, hogy az istennek se akart jönni behívásra. Ez amúgy évekig így volt, az új sulinkban is sokat röhögtek rajtunk (velünk?), hogy nettó hülyét csinál belőlünk a kutya. Merthogy tudta ő, látszott a képén, hogy tudja, mit kérünk, csak tojik rá – a kibontakozott egó ugye :) Hihetetlen, hogy mostanra meg kb. ő nyomja ezt legjobban a sulis csoportban. A mostani sulijába már nyolcadik éve jár, és imádja, mindent meg tud csinálni, most már az van a pofijára írva, hogy „ebben a feladatban meg mégis mi volt a kihívás?”. Ugyanez a kutyafitneszen, de erről más sok szó esett itt, hogy nem könnyű már neki milyen feladatot kitalálni.

Sarkalatos pont volt, hogyan legyenek az utazások, nyaralások. Szinte nem is jutottunk el odáig, hogy ezt rendesen végig gondoljuk, amikor bejött egy marseille-i utazás lehetősége, és rögtön kaptunk mellé egy jó panzióra is ajánlatot. A panzió tényleg szuper, a Svábhegyen, hatalmas, zöld területen, habitus és méret szerint vannak együtt a kutyák, mindenkinek saját szobája van (plazmatévével!), de hát attól még nincs velük anya-apa/gazdi – kinek mi. Hurcoltuk is Barikát beszoktatni, aztán ott is maradt pár napra. Azt a boldogságot sem felejtem el soha, amikor mentünk érte, viszontlátott minket, szegény, lehet, hogy addig azt hitte, új lakóhelye, új gazdája lett. Utána persze még évekig járt, sőt aztán jártak oda, azt már nyilván értették, hogy nem örökre maradnak ott, de attól még tuti nem érezték nagyon jól magukat, és mi sem, csak mindig győzködtük egymást, hogy jó ez így (és közben titokban sírtunk). Aztán egyszer betelt a pohár, és azóta velünk utaznak a srácok, és tök ügyesek, és mindenkinek jobb így :)

Nem véletlen a többesszám, mert hát azt hiszem, Barika életében a legnagyobb változás, és a legnagyobb jó az volt, amikor kistestvért kapott (ennek is már hat éve, durva!). Persze ettől is tartottunk, hogy hogy jönnek majd ki egymással, illetve, hogy Bari a hatalmas egójával hogy viseli majd, hogy nem csak ő van. Én még sajnáltam is konkrétan, hogy nem lesz egyke, nem minden figyelem, szeretet rá összpontosul. De hatalmasat tévedtem, mert hogy egyrészt azonnal elfogadta a kishúgát, Kasmírt, másrészt láthatólag nagyon boldog, kinyílt, hogy nincs már egyedül. Megtanult közösen játszani, na jó, meg szart enni és miegymás :) És a legfontosabb: Ha elmegyünk dolgozni vagy bárhova, nem egyedül kell itthon lennie, én úgy képzelem, ez megnyugtató neki(k).

Hál’istennek erős, egészséges gyerek a Bari, de párszor azért ránk ijesztett ám. Például amikor most már harmadik éve az a helyzet vele, hogy ahogy beüt a meleg kirágja-nyalja a farkát, combját, valamijét, vagy hotspotja lesz. Volt mindenféle ötlet, csirkeallergia, ilyen allergia, olyan intolerancia, vagy a pollen, vagy a bepállás, vagy a jóég tudja. Most is éppen tölcsérben ünnepli a szülinapját (már meg se kottyan neki), de öröm az ürömben, hogy most már kb. biztosra vehetjük, hogy ez valami pollen lesz (és üröm az örömben: nem lehet elkerülni), mert mindig csak ilyenkor van gond. De ahogy ő, mi is megszoktuk a gallért, a fújást, a kenést, nincs már nagy kétségbe esés :) Szóval ilyen a mi Barikánkkal az élet, leírhatatlanul szuper!

Mert hát a Bari nem kutya, nem puli, a Bari az a Bari. Egy végtelen szeretettel teli (hogy lehet napról napra jobban szeretni??), borzasztó makacs, hatalmas egóval és lélekkel megáldott, gyönyörűséges, okos, mindent értő, mindenből rituálét kialakító, kleptomániás, szuperszónikus csodalény. Még sok-sok-sok tíz évet legyél velünk, drága kisfiunk!