Jó rég nem voltunk már Lengyelországban, ami ugye főleg nekem eléggé hiányzott már (szakmai ártalom), sőt volt egy időszak, amikor kiderült, hogy a kutyapanziózás már nem az igazi, amikor azt hittem, lehet, hogy én már soha többet nem is fogok eljutni oda. De aztán szerencsére nem így lett :) Már bőven előre kigondoltuk, hogy a tavaszi szünetben a lengyelek felé vesszük az irányt, és az is biztos, hogy nem valami nagyon távoli vidékre (mert hogy elég nagy országról beszélünk, és azért nekem sem lett volna kedven kutyástul a Balti-tengerig autózni.

Először persze szokás szerint Krakkó jutott eszünkbe, de elég gyorsan el is vetettük, mondván, hogy sokszor voltunk már (én huzamosabb időket is), túl turistás és a központba nem tudunk bemenni autóval (kutyákkal tömegközlekedni sem akartunk). Ráadásul tényleg csak a húsvéti hétvégén tudtunk menni, mivel nekem nem volt tavaszi szünet. Úgyhogy Katowicére módosult a terv. Katowice sziléziai város, tulajdonképpen hosszú évtizedekig nagy ronda, ipari bányászváros volt – és szerintem a fejekben még most is kb. ez él. Az utóbbi években azonban sokat fejlődött, átépült, modernizálódott, lényegében nagyjából ugyanolyan lett, mint bármelyik európai nagyváros. Emlékszem, egyetemista koromból a hírhedt pályaudvarra, amit sötétben már nem nagyon volt ajánlatos megközelíteni – most modern üvegépítmény van a helyén, plázával a szomszédságában. Pár éve már voltunk ebben a modern Katowicében, és az a hír járta, hogy azóta még fejlettebb lett – hát, én nem láttam azt a marha nagy változást, de haladjunk csak szépen sorjában.Szóval, miután összecsomagoltunk (na, kiknek volt a legtöbb cuccuk? :) ), és megnéztük a különféle útvonallehetőségeket, neki is vágtunk. Kiválasztottam a legrövidebb utat, gondolta, minek ide autópálya, megyünk szlovák településeken meg a Beszkideken át, hú, de szép lesz majd. Hát, nem nyert, de legalább még lassú is volt, rengeteg kamionnal, dugóval, szakadó esővel, és olyan településekkel, hogy nem mertünk kiszállni az autóból. Első tanulság: Inkább vegyünk egy rakás autópálya matricát, és menjünk száz kilométerrel többet, de legalább haladva. Második tanulság: A kutyusok is jobban bírják az autópályát, ha egyenletesen meg alattuk a kocsi (szegény Bari egy kacskaringós hegymenetben be is hányt, szegény mi meg az út szélén takarítottuk a verdát), én pedig nem bírom a sok száz kilométeres autóutakat, a sok ülést (mondjuk nem is erre lett a gerincünk kitalálva), a nem haladást.

SZILÉZIA PARK

Na, de nagy nehezen megérkeztünk, és kiderült, hogy az Airbnb-n foglalt lakásunk viszont szuper. Nem a városközpont, de messze sincs, közel van a Szilézia Park (én ilyet még nem láttam, hatalmas, a budapesti Városliget sokszorosa, és minden is van benne), párszáz méterre boltok. És hát tágas, három szoba, gyönyörű konyha (nekem itthon nincs ilyen konyhám), nagy fürdőszoba, elképesztő felszereltség, jófej szállásadó. Nem sokat időztünk ott első körben, hanem nekivágtunk a parknak, hogy kimozgassuk magunkat és vacsorázzunk. A parkig autózni kellett, van sok parkolója, sorompókkal (ennek még lesz jelentősége). Le is álltunk a legelsőben, és sétáltunk egy nagyot, láttunk tavat, planetáriumot, természetet, gyerekek is élvezték. Ja, meg volt sok zárva tartó étterem, aztán csak került egy nyitva lévő is, ahol volt némi küzdelem, hogy kutyával is bemehessünk. Mert hogy a pincér „szereti a kutyákat, de értsem meg, hogy nem minden vendég tolerálja” – nem, nem értem meg. Amúgy alig voltak, azok is kb. már elmenőben, és mindenkinek tetszettek a kutyusok. Ja, és végül isteni vegán pierogit ettem :) Innen jött a kaland, merthogy zárva volt a parkoló kapuja, ahol bementünk, és nem volt senki a fizetős bódéban, se automata. Komolyan félő volt, hogy a., ott alszunk, b., haza kell gyalogolni. Megtudtuk, hogy a stadionnál (mert az is a parkban van szinte) lévő kapu még nyitva, de képtelenek voltunk odatalálni, végül ledudáltunk egy autót, én odarohantam, és szerencsére éppen a kijárathoz tartott, úgyhogy minden jó, ha jó a vége. A lakásban is skerült elrendeződni, gyerekek is megtalálták a helyüket az alváshoz (értsd: kanapé/ágy, de direkt vittünk saját takarókat, mert tudtuk, hogy ez lesz, nem a kutyaágy).

KATOWICE KÖZPONTJA

Másnap reggel jó korán és csodálatos időre ébredtünk. Én még arra is fel voltam készülve, hogy Lengyelországban március végén még simán hó is lehet, ehhez képest huszonöt fok volt, mondjuk széllel. Első utunk a közeli pici parkba vezetett, mert itt ugye rendszeresen ki kellett vinni a gyerekeket a dolgukra, nem csak úgy kiereszteni a kertbe. Nagyon jól csinálták, gyorsan beletanultak, hogy miért megyünk ki a fűre. A második meg a boltba reggeliért, lengyel finomságokért. Itt nagy meglepetés ért, mert noha tudtam, hogy Lengyelország olcsóbb, hiszen csodák csodája, ott nincs „háborús infláció”, nem gondoltam, hogy ennyire. Mondjuk az országon belül is ez olcsóbb rész, mivel még mindig elég rossz a píárja, a közértben kb. 30%-kal alacsonyabbak voltak az árak. Minden alkalommal meglepődtem, hogy miközben mindent is megveszek, milyen keveset fizetek. Ugyanez a drogéria, amiben amúgy a lengyelek nagyon jók, rengeteg a saját (natúr, vegán) márka és a saját lengyel üzlet(lánc) is. DM például egyáltalán nincs, Rossmannal azért találkozni, de a helyi a domináns.

Mindezek után nyakunkba vettük a belvárost (a parkolás viszont ott is drága), amitől sokkal többet vártunk a beharangozók alapján. A főtéren éppen húsvéti vásár volt, az elég jópofa volt, meg a díszlet is, de mondjuk kávézók, beülős helyek nem voltak, amiket az ember azért csalk elvárna egy főtértől. A főutca, ami tényleg modern, az épületei még szép régiek, olyan klasszikus közép-európaiak, pedig nagyon zsúfolt, és nem sétáló. Leülő hely ott sem volt, de nagy forgalom, autók, villamosok igen. És ráadásul még a lemezboltban sem volt, amit kerestünk :( Szegény kutyiknak nem is nagyon tetszett ez, de nagyon ügyesen csinálták, pedig rengeteg mindenre kellett figyelniük, a villamos meg félelmetes volt. És hát nekünk se nagyon tetszett ez a rész, úgyhogy vissza is indultunk kis lakásunkba. Harmadik tanulság: a városlátogatás nem igazán jön be a kutyáinknak, és be kell valljam valójában nekem sem. Rá kellett jönnöm, hogy nem nagyon izgat, hogy ugyanazokat fast fashion üzleteket nézegessem egy másik nagyvárosban, mint Pesten. Hiába, vidéki lettem, és a természetközeliséget szeretem – de szerintem ez egyáltalán nem baj.

NIKISZOWIEC

Ebéd után ismét felkerekedtünk, hogy megnézzük egy különlegesnek ígérkező kerületet. És ez valóban az is volt. Még indulás előtt olvastam a neten, hogy van Katowicének két olyan kerülete, ahol még a huszadik század elején épültek munkáslakótelepek, és ezeket meghagyták eredeti állapotukban (nyilván rendben tartva, tatarozva stb.): Nikiszowiec és Gliszowiec. Úgyhogy elmentünk Nikiszowiecbe, ami egészen lenyűgöző és semmihez sem fogahtó volt. Egyrsészt jóval nagyobb, mint gondoltam, telis-tele gyönyörű vöröstéglás épületekkel, szép állapotban, jó nagy terekkel, klassz kézműves cukrászdával. És mindenféle infrastruktúrával, hiszen ezek a lakások a mai napig használatban vannak, laknak itt. Olyan érzésem volt, mintha egy régi film díszleteiben mászkálnék. És azt hiszem, ezt még most érdemes megnézni, mert félőnek tartom, hogy valaki (akinek pénze is van) meglátja benne a potenciált, és valamifél bulinegyed lesz belőle előbb-utóbb. Úgyhogy ez nagyon megérte. Innen hazafelé még útba ejtettük újra a Szilézia Parkot (ezúttal a nyitva tartó bódénál mentünk be), és ott is volt még egy nagy séta. Összességében ez egy tizenegy kilométeres „túrára” sikeredett, szóval nem csak a gyerekek, de mi is rendesen kidőltünk estére. És itt jött a negyedik tanulság: Én valójában az egynapos utakat szeretem, megyünk, látunk, mászkálunk, aztán a saját ágyunkban alszunk. Persze nem minden oldható meg így, de igazából csak azért mert utazásmánia uralja a világot, nem kell mindenkinek utaznia.

GLIWICE

Harmadik napra egy közeli kisváros, Gliwice volt betervezve, amit szintén véletlenül láttam a neten, és megtetszett nagyon. És nem is tévedtem, annyira jó kis város ez, hogy ott már arra gondoltunk, alapból ide kellett volna utazni. Szépen rendben hozott, csinos, nagyon közép-európai városka, emberléptékű, nyugis, kicsit olyan Szentendre hangulatot áraszt, de nincs temérdek turista. Van egy elég nagyon belvárosa, főtérrel, hangulatos utcákkal, Piast várral, és hál’Isten ez végig sétáló rész. Úgyhogy itt jót tudtunk sétálni, sőt még lemezbolt is volt (itt sem volt, amit kerestünk), és a gyerekeknek nagy sikerük volt. Voltunk velük hipszter kávézóban, olasz étteremben, könyves- és szuvenírboltban (utóbbi kettőbe én nem akartam bevinni őket, de nagyon akartak, és mondták az eladók, hogy jöhetnek a kutyák is, ott simogatták és fotózták őket :)), sőt templomban is. Szóval Gliwicébe nagyon érdemes menni. Visszatérve Katowicébe este még a saját környékünket fedeztük fel, ahol találtunk is egy kis családi éttermet. Maguk a tulajok főztek, készítettek mindent, én például akkora adag salátát kaptam, mint még sehol máshol (ha tudom, nem is kérek mellé krumplit is), a férjem pedig egy hatalmas, és állítólag csodafinom, omlós, remegős frissen főtt csülköt (nekem amúgy ezt még leírni is borzasztó :)).

KIS LAKÁSUNK:)

Utolsó napra már csak a hazaút maradt, de okulva az odaútból, vettünk mindenféle matricát, és autópályán vágtunk neki, ami jóval gyorsabb és egyszerűbb volt. Leszámítva az afrikai port és az autót dobáló szélvihart, ami olyan erős volt, hogy valahogy belekapott a lökhárítóba, és leszedte a szélét – csak hogy ne maradjunk kaland nélkül :). Ezt egy cseh benzinkúton észleltük, ahol még jó, hogy lehetett szigszalagot kapni, és tudtunk ragasztgatni, és végül csak hazaértünk. Pár napra rá pedig lefoglaltuk a nyári utunkat az Adriára.