Noha itt van a szomszédban, mondhatni egy köpésre, nekem valahogy mégis sokáig kimaradt a „világ legélhetőbb városa” (bár éppen most olvasom, hogy Koppenhága idén letaszította a trónról Bécset), vagyis csak az adventi vásár volt meg. Úgyhogy tavalyelőtt eldöntöttem, ezt bizony pótolni kell. Meg is vettem szépen a vonatjegyet a Railjetre, és közben jól be is tojtam, hogy majd hogy boldogulok én, a tájékozódni nem tudó és idegenekkel szóba állni utáló egyedül egy idegen helyen, na, meg hogy hogy bírok ki saját magammal egy egész napot (ez utóbbi amúgy minden alkalommal felmerül – a válasz: eddig egész jól :)).

Szóval beszereztem a nem olcsó menetjegyeket, direkt olyat persze, ami visszaváltható, ha bármi lenne – kár, hogy arra csak későn jöttem rá, hogy egyszer letöltöm, akkor már nem igazán megy a visszaváltás. Pedig lehet, hogy nem ártott volna, mert hiába volt április, szakadó esőt, hideget ígértek aznapra. Úgy is lett. Azt is jól kitaláltam, hogy majd én Tatabányán szállok fel, milyen jó közel van, stb. Arról fogalmam sem volt, hogy ott a szombat piacnap, és nulla parkolóhely. Idegbetegen keringtem, végül egy dzsindzsásban raktam le a kocsit, amire ki is írták, hogy csak a mávosoké. Nem érdekelt az esetleges bünti (nem lett), csak el ne vigyék a verdát, aztán rohanás a vonathoz, ami nyilván késett. Érkezés Bécsbe, metrójegy vásárlás, irány a központ. A helyszínen persze már láttam, hogy nem lesz semmi gond a mi merre kérdéssel – csak az esővel. Az első út a Naschmarktra vezetett, mivel imádom a piacokat, de sajna az időjárás miatt nem lehetett igazán élvezni, és a bolha talán nem is volt, hiába szombat. Volt viszont remek kávé, amit még a piacnál is jobban imádok :) És rögtön a felismerés, hogy itt nem az a kérdés, hogy van-e növényi tej, hanem hogy miért ne lenne?! És ha már ilyen döbbenetek: Elindultam, hogy mosdót keressek, az első metróállomáson találtam, sőt utána mindegyiken is! Hát nem ez lenne a minimum?!

És hát ha már első út, nyilván a „kötelezőkkel” kezdtem. Indulás a Stephansplatzról, ki a Kärtner Strassén a Ringre, és ott körbe-körbe. Na jó, csak egyszer körbe. Szóval, Opera, Hofburg – ezt imádtam, mert gyerekkoromban nagy kedvencem volt a Sissi című film, aztán Volksgarten, múzeumok, városháza és társai (nem biztos, hogy ebben a sorrendben). Mindezt persze ernyővel a kézben, esőkabátban és beburkolt hátizsákkal és egy nagy bicikliversennyel tarkítva. Apropó, bicikli, nekem nagyon tetszettek a tágas, széles bringautak, és hogy úgy tűnt, a közlekedés egyenjogú tagjainak tekintik a bicikliseket. A könnyen szerzett vegán ebéd után még mindenképp meg akartam nézni Hundertwasser házat, amiben az kis híján megakadályozott, hogy szinte totál lemerült a telefonom, és hát én papír alapú cuccokkal nem boldogulok, csak GPS-szel. De valahogy csak megoldottam, jó, meg ki is volt táblázva, ott meg aztán egy kávézóban tölteni is tudtam (ki is volt írva, hogy feel free). Végül vissza a pályaudvarra, gondoltam, még veszek valami kaját az útra. És ott jött a sokk a Sparban: Az egy dolog, hogy mennyivel több a vegán cucc, de hogy Bécs olcsóbb, mint Budapest? Jól be is vásároltam, azóta meg erre célzottan készülök. Még egy sokk: A vonat rengeteget, sőt ki tudja mennyit késik, én meg ott állok egy lemerült telefonnal és egy tilosban hagyott kocsival, amiről ki tudja, ott van-e még. Ott volt, és ebből az is kiderül, a vonat is jött.

Mindez nem szegte kedvemet, sőt nagyon akartam egyszer nem esős időben is látni, bár eltelt egy év mire sikerült összehoznom. Sőt, több is, tavaly augusztus vége lett belőle, és az is tuti volt, hogy soha többet Railjet, nézzük mit produkál a cseh magánvonat, a RegioJet. Várakozáson felüli volt, a Relax osztály (ingyen kávé, víz, óriási ülés, stb.) olcsóbb volt, mint a másikon a sima, steward(ess) a vagonban, és totál pontosság. (Magáncég, nyilván fizet az elsőbbségért.) Mondjuk azért így is volt bennem para, mert ez nem sokkal azután volt, hogy lemondták Tailor Swift koncertjét terrorveszély miatt. Nem is akartam zsúfolt, klasszikus helyekre menni.

Úgyhogy kezdtem a Stadtparkban, nekem ez nagyon tetszett, főleg a fura türkiz Zsolnay vázákkal, meg azzal, hogy simán kijárnak ide munkából az öltönyösök ebédelni. Innen egyenes út vezetett a Donaukanalhoz, ahol megcsodáltam az Urania mozit, majd irány a Hermann Strandbar. Na, ez szuper volt, egy nagy, homokos, étterem-bár-bulihely a Duna-parton, jól meg is ebédeltem itt – azt már mondanom sem kell, mennyiféle vegán étel volt. Kaja után séta végig a csatorna mentén, itt egyrészt zseniális graffitik voltak, másrészt régi hajók stranddá alakítva, frankón medencévé alakítva egy-egy részük, ott hűsítette magát a bécsi nép (erről értelemszerűen nincs fotóm, mégsem fogok idegen fürdőruhás embereket fotózni). A Dunától a Museumquartier felé akartam venni az irányt, de beékelődött egy véletne kitérő a Schwedenplatzra, ahol egy kis bolhapiacba futottam bele – mondjuk nem találtam semmit, de akkor is érdekes momentum egy hétköznap délutánján. A múzeumok felé battyogva hirtelen azt éreztem, mindjárt nem bírom tovább, mondjuk 35 fok is volt, de akkor úgy rápillantottam az órámra, és láttam, hogy majd 15 km-t mentem már, hát akkor nem csoda. Közért, citromos szóda, leülés, és akkor látom, hogy kb. kétszáz méterre vagyok a Múzeumnegyedtől. Mindegy, ott újabb leülés, kávé, körülnézés. Be nem mentem sehova, de maga a tér is nagyon izgi.

Végül előtört belőlem a fogyasztói társadalom polgára, és végig jártam a Mariahilfer Strasse üzleteit, sőt mi több, még konzumáltam is. Meg vegán fagyit nyaltam, végre egy hely, ahol nem csak a gyümölcsösök voltka tejmentesek. Még egy kör bevásárlás a pályaudvaron, és ugyanolyan flott hazaút, mint kifelé.

Ezen a tavaly nyári sikeren felbuzdulva, gondoltam, meg kell ismételni ezzel a vonattal, és valami más dolgokat megnézve, lehetőleg nem esőben, nem hőségben. Június elejére találtam is egy szuperolcsó jegyet, hadd szóljon. Kifelé minden szuper, ja azt kihagytam fentebbm, hogy a vonaton a kávé növényi tejszínnel is kérhető, és az étlapon is vannak növényi fogások, desszertek. Az időtől most is tartottam, mert hogy mutogatták rendesen az esőt, de hál’Isten csak beborultság és egy kisebb zápor maradt belőle, mire kiértem. Az első terv a Schönbrunn volt (Sissi ugyebár), na bemenni nem akartam 34 euróért, amúgy sem az én világom régi bútorokat nézegetni méterekről, meg hogy jajj, hozzá ne érj. A kertre viszont baromi kíváncsi voltam, hatalmasnak és gyönyörűnek tűnt. A valóságban már kevésbé volt az. Egyrészt több helyen munkálatok, gépek, sár, másrészt száz millió ember, és ez az új trend, hogy mindenki egyfolytában videózik a telefonjával. Jó, én is sok képet csinálok, de azért élőben nézem a dolgokat, nem a telefonom kameráján át. A kert meg szép, szép, de nekem egyszer csak bevillant, hogy most komolyan azért jöttem ki Bécsbe, hogy növényeket nézzek egy parkban, amit amúgy otthon kb. nap mint nap csinálok?! Úgyhogy egy gyors große braune és egy gigaperec, és már pattantam is vissza a metróra, hogy megcélozzam az Alte Donaut.

A vén Dunából olyan marha sokat nem láttam, nem volt még szezon (se meleg), zárva a strandok, nem jutottam közel a parthoz. Sebaj, úgyis a Donaupark volt a cél. Itt megint jött ez a „komolyan most egy parkért jöttem ide?” érzés, úgyhogy nem volt mese, fel kellett menni a Donauturmba. Ez egy 250 méter magas torony, kilátóval, én meg ugye tériszonyos. Alatta állva egyáltalán nem is voltam meggyőződve, hogy menni fog. De arra gondoltam, nem lehetek olyan béna, hogy nem megyek fel (jellemző, hogy utána arra már nem gondoltam, de ügyes vagyok, hogy felmentem). Szóval, nagy levegő, jegyvásárlás, gyorslift (35 mp), mondja a liftkezelő, hogy fent üveg van, lehet nézni, hogy megyünk fel – nézze, akinek két anyja volt, gondoltam én. Na, de felértem, és kimentem a kinti kilátóteraszra, ezt végképp nem gondoltam volna! Jó, az sokat segített, hogy majdnem mellig beton, és fej fölött is rács. A kilátás pazar, 360 fokban Bécs, és mindenhol írják, hogy ha erre vagy arra nézel, éppen mit látsz. Miután sikeresen leküzdöttem ezt az akadályt és magamat, gondoltam, jár egy kávé meg egy ebéd a toronyétteremben. A menü újfent nem okozott csalódást, ilyen kilátással enni-inni sem mindennapi, de az étterem forog! A széltől függ, milyen gyorsan, aznap szeles volt :) Hát, úgy enni, hogy közben forogsz, az elég furcsa élmény, aligha tud mit kezdeni vele az agyad, és nem tudsz olyan pontra nézni, hogy ne érezd a forgást. Szédítő élmény, szó szerint. Utána, vissza le, maradtam a liftnél, bár lehetett volna csúszdázni is, viszont most már ki mertem nézni az üvegen.

Utolsó programpontnak ismét a konzumálást terveztem, meg is volt. Mindig meglep, hogy ugyanazokban a ruhaboltokban, amelyek itthon is léteznek, mennyire más a kínálat külföldön. Spar helyett pedig most Billa Pflanzilla volt, extra vegán kínálattal – erről az üzletről egyébként a lengyel jóga instruktoromtól hallottam. És mivel még volt idő, átmetróztam még kicsit a dómhoz, ahol éppen valami fesztivál zajlott, sok árus, sramlikoncert. A pályaudvarra érve viszont az a kellemetlen meglepetés ért, hogy bizony a magántársaság vonatja is tud késni, még ha nem is nagyon sokat. Viszont itt tényleg van pontossági garancia és visszatérítés. És hogy ez a kedvemet szegte-e? Naná, hogy nem! Tervezem-e a következőt? Naná, hogy igen! Már tippeket is kaptam hozzá :)