A munkám/szakmám okán temérdek lengyel irodalmat olvasok, és tudnék is ezekről nagyjából végtelenítve írni (sőt, bizonyára fogok is), éppen ezért egy ideje figyelek arra, hogy más is a kezembe kerüljön. És nem feltétlenül csak úgy nevezett „magas irodalom” kategóriájából – bár nagyon utálom ezt a „polcrendszert”, ami szerintem a magyar irodalmi életet jellemzi, nevezetesen, hogy mindenki legfelül akar lenni. (Lengyelországban ez egyébként nem tipikus, de erről majd máskor.)

Lényeg, a lényeg, valahogy karácsony előtt, már nagyon belefáradva a szemeszterbe, eléggé vágytam arra, hogy csak úgy magam szórakoztatásra olvassak, és úgy istenigazából el tudjak veszni egy-egy jó könyvben. Úgyhogy bevetettem magam a ...

Ugyancsak meglepődne a 15-20-25 éves énem, ha látná most ezt a negyven pluszost. Hogy miért? Mert bizony annak a gyereknek, tininek, fiatal felnőttnek nem sok, sőt semmi köze nem volt a rendszeres mozgáshoz, a sporthoz, az erőnléthez, az állóképességhez, az egészséges életmódhoz (ami tudom, elég elcsépelt kifejezés, és mindenki mást ért alatta, és alighanem többféle igazság létezik a témában).

Hozzátartozik, hogy erre vonatkozó példa sem igazán lebegett a szemem előtt, családi szinten nem volt divat a mozgás, sőt az a mondás járta, hogy a mi családunkban a nők hízásra hajlamosak, ha úgy tetszik, kövérek. Szerencsére ez azért nem ilyen egyszerű, bár nyilván könnyű (lenne) ebbe belekényelmesedni, és azt is tegyük hozzá, ...

Önkéntesség, önkénteskedés – ha ezeket a szavakat halljuk könnyen társíthatjuk őket valamiféle lemondással, önfeláldozással, és máris nem is érzünk valami sok kedvet az ilyesmihez. De ez koránt sincs feltétlenül így! Nekem sosem volt eltervezett célom, tervem, hogy én majd akkor önkéteskedem, és ezzel milyen jót teszek majd a világnak, vagy legalábbis egy szervezetnek vagy pár embernek, én meg majd milyen klassznak fogok közben tűnni, hogy a szabad időmben ilyesmivel foglalkozom. (Igazából mióta csinálom, sem tudok mit kezdeni azzal, hogy sokak szemében ez valami nagy dolog, nekem annyira természetes, és nem áldozok be érte semmit, sőt.)

Aztán meghallottam, hogy nem messze tőlünk, Bicskén, alakult egy hely, a Kutyaovi Állatvédő ...

Ti cicások vagytok vagy kutyások? Én világ életemben, de legalábbis vagy harminc évig meg voltam róla győződve, hogy cicás vagyok. Olyannyira, hogy gyerekként (sőt, később nem annyira gyerekként is) konkrétan féltem a kutyáktól, és kicsi koromtól kezdve mindig cicám/cicánk volt. El sem tudtam képzelni macsek nélkül az életet. Szerettem persze és cukinak tartottam a kutyusokat is, de azt, hogy mekkora csodák, sőt, tulajdonképpen a világ legcsodálatosabb és legtökéletesebb teremtményei, csak kilenc évvel ezelőtt tapasztaltam meg. Azóta viszont mindent felülír, mindent visz, mindent meghatároz a kutyás élet(mód). Mindenben ők és a velük való közös élet lett a prioritás, mondhatni egy (mikro)kozmoszt teremtettek/teremtettünk.

Na de ...