Na de nem volt ez mindig így. Ahogy már egy korábbi posztban írtam, jó pár évig panziózott a kutya/panzióztak a kutyák, amíg mi elutaztunk. És bárhol jártunk, álmélkodva-vágyakozva-irigykedve néztük azokat, akik a kutyusaikkal nyaralnak, és azt gondoltuk, nekünk ez nem menne. Aztán tavaly mégis belevágtunk, bár ezt egy elég hosszú „előkészítési folyamat” előzte meg, sok-sok egynapos kirándulással, beüléssel, éttermezéssel, kávézással – először kerthelyiségben, aztán benti térben.

A nyaralásban is a fokozatosság elvét követtük :), és először belföldi, nem túl távoli úticélban gondolkodtunk, és persze rövid távban, hogy megnézzük, egy másik helyen, idegen lakásban, máshol aludva, hogy „működnek”, hogy ...

Elég gyakran találom szemben magam a címben szereplő kérdéssel. A rövid válasz az, hogy igen, van, vagy teremtek magamnak, de ebben a posztban ezt azért egy kicsit alaposabban szeretném körbejárni. És mindjárt az elején azt leszögezni, hogy nehogy bárki azt higgye, ez mindig ilyen magától értetődő volt számomra, vagy hogy mindig így csináltam/figyeltem erre, sőt a bölcs asszony szerepében sem akarok tetszelegni, ez csak a saját történetem egy olyan kérdésben, amelyet fontosnak tartok.

Szokták mondani, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja – ez persze egy óriási nagy közhely, és ebben a kontextusban akár még nagyképűen is hangzik. De! Az a helyzet, hogy – mint a közhelyeknek általában – azért van valami valóság alapjuk. ...

A munkám/szakmám okán temérdek lengyel irodalmat olvasok, és tudnék is ezekről nagyjából végtelenítve írni (sőt, bizonyára fogok is), éppen ezért egy ideje figyelek arra, hogy más is a kezembe kerüljön. És nem feltétlenül csak úgy nevezett „magas irodalom” kategóriájából – bár nagyon utálom ezt a „polcrendszert”, ami szerintem a magyar irodalmi életet jellemzi, nevezetesen, hogy mindenki legfelül akar lenni. (Lengyelországban ez egyébként nem tipikus, de erről majd máskor.)

Lényeg, a lényeg, valahogy karácsony előtt, már nagyon belefáradva a szemeszterbe, eléggé vágytam arra, hogy csak úgy magam szórakoztatásra olvassak, és úgy istenigazából el tudjak veszni egy-egy jó könyvben. Úgyhogy bevetettem magam a ...

Ma reggel végre ismét a Kutyaovi Állatvédő Egyesületnél indíthattam a napot – egész héten vártam már erre, de nem jutottam el, annyira sok volt a munkám, és olyankor is, amikor egyébként nem szoktam dolgozni (nálam ez ugye bizonyos határok között elég rugalmas). Mindig várom ezeket az alkalmakat, sőt tervezem is, hogy melyik héten mikor, hányszor jön össze, és közben titokban remélem, hogy a kutyusok is egy kicsit várnak engem, örülnek, ha megyek, aztán megyünk :)

Azt hiszem, ezt nevezik igazi win-win helyzetnek, hiszen a kutyik, akiket éppen kiviszek, le vannak mozgatva, rengeteg más vagy új inger éri őket, akinek nagyobb a mozgásigénye, futhat, aki esetleg kicsit megasszonyosodott, ledolgozhat pár dekát, aki bizonytalan, ...

Ez most nem lesz hosszú poszt, vagyis nem lesz benne sok a szöveg, beszéljenek helyettem a képek :) Arról már írtam korábban , hogy több mint öt éve járok rendszeresen a Kutyaovi Állatvédő Egyesülethez , ahol heti 1-2-3 alkalommal sétálok, futok a kutyusokkal, és persze jóóóól meg is dögönyözöm őket. Sőt, jutit is kapnak, a virsli nagy sláger :) 

Ezek az alkalmak nekem mindig fantasztikus élmények, és csak remélni tudom, hogy a kutyák is szeretik. Sőt, változatosak is ezek a sétafutások, mert minden kuttyal más kimenni. Van, aki igényli a futást, szinte végig, van, akivel szép komótosan lehet andalogni, és van, akit pórázhoz kell szoktatni. Vagy azért, mert még baba, és hát nem úgy születnek ám a kutyák, hogy hurrá, de jó ...

Ugyancsak meglepődne a 15-20-25 éves énem, ha látná most ezt a negyven pluszost. Hogy miért? Mert bizony annak a gyereknek, tininek, fiatal felnőttnek nem sok, sőt semmi köze nem volt a rendszeres mozgáshoz, a sporthoz, az erőnléthez, az állóképességhez, az egészséges életmódhoz (ami tudom, elég elcsépelt kifejezés, és mindenki mást ért alatta, és alighanem többféle igazság létezik a témában).

Hozzátartozik, hogy erre vonatkozó példa sem igazán lebegett a szemem előtt, családi szinten nem volt divat a mozgás, sőt az a mondás járta, hogy a mi családunkban a nők hízásra hajlamosak, ha úgy tetszik, kövérek. Szerencsére ez azért nem ilyen egyszerű, bár nyilván könnyű (lenne) ebbe belekényelmesedni, és azt is tegyük hozzá, ...